ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕄𝕚𝕒𝕞𝕚 𝟙.

Oh édes Miami, tenger, pálmafák, jó idő, őrület. És ez utóbbi volt a legpontosabb jelző. Ennyi őrültet egy helyen még komolyan nem láttam, vagy csak nekem szolid az ízlésem. Pávatollakkal teletűzött hajak, rózsaszín, kék és lila bőrű emberek, hiányosabbnál hiányosabb ruhák, és persze celebek, dögivel. Ha volt verseny, amihez ambivalens érzések kötöttek, akkor ez volt az. Vártam, mert a környék szép volt, és nagyjából ennyi volt a pozitívum. Viszont alig vártam, hogy vége legyen, és megszabaduljak a sok eleresztett, figyelemhajhász influencertől. Ráadásul a pálya is eszméletlenül unalmas volt. Ilyen az, amikor a pénz beszél...

Természetesen pilótaként nekünk is a legnagyobb luxus járt, így szabályosan egy egész lakosztály várt engem, 19 társamat, és a 10 csapatot. Igen, építettek egy teljes hotel komplexumot csak azért, hogy mindenkit el tudjanak szállásolni. Ilyen szintű pénzszórást csak az arab országokban tapasztaltam eddig. 1 km-es körzetben volt csúszdapark, kávézó, teniszpálya, kondi, uszoda, kosárpálya, homokos strandröplabda, beltéri szörfoktatás, bevásárlóközpont, méregdrága étterem, luxus ruha boltok sora... miden, ami alapvetően szükségtelen a 3 nap alatt. De persze nem is három napra jöttünk, a legtöbbünk gépe már hétfő este leszállt, így kedd reggel a társaság nagyjával már összefutottam a hotel éttermében. Na ott aztán tényleg minden volt. Sorban álltak az asztalok, rajta palacsinták, mellettük 30 különböző öntettel, sültek, egy asztalon sült csirkeszárnyak, pizzák, és hamburgerek is voltak. Fintorogva sétálgattam, keresve valami olyat, amitől nem kapok instant cukormérgezést. Nehéz dolgom volt. Útközben magamhoz vettem egy frissen facsart narancslét, így sétáltam tovább, majd megtorpantam. Egy állványsoron több, mint 100 féle müzli és kukoricapehely sorakozott. De tényleg iszonytatóan sok. Lefékezte letettem a poharamat, és leemeltem egy dobozt a polcról. Volt benne müzli, pille cukor, cukormázzal borított csokigolyók, olyan francia drazsé szerűen, savanyú gumicukor, és a jóisten tudja még milyen borzalmak. A szemöldököm a homlokom közepére szaladt, és ott is maradt, ahogy szkeptikusan tovább olvasgattam az összetevőket.

-Szereted a gabonapelyhet?-táborozott le mellettem rendszeres szórakoztatóm.

-Nem-fintorogtam.-Ennyi cukorral egy lovat ki lehetne fektetni jobb helyeken.

-Mutasd-vette el tőlem, majd ő is átfutotta a kis táblázatot.-Azt a kurva.

-Szerintem is-biccentettem, majd visszakapva felraktam a polcra, és tovább indultunk, ezúttal már ketten.

-Nem vagy sem bunkó, se szarkasztikus ma reggel-jegyezte meg.

-Te sem-vontam vállat, majd elvettem egy tányért a halom tetejéről.-Ma jó napom van.

-Nagyszerű-dünnyögte.-Szeretnék majd beszélni veled-folytatta komolyabb hangsúllyal.

-Ki halt meg?-pillantottam fel rá, azonban nem értékelte a viccemet.-A kedves barátnőd le fogja vágni a golyóidat. Meg egyébként is, ma nem érek rá. Mondanám, hogy sajnálom, de nem igazán-szedtem ki néhány tükörtojást a tálból.

-Nem tán programod van?-kérdezte gunyoros hangon.

-De, valójában igen-fordultam felé.

-És véletlenül nem jégkorcsolyázni mentek?-mosolyodott el gúnyosan.

-Honnan tudsz róla?-vontam fel fél szemöldököm.

-Én is meg vagyok hívva Tökmag, onnan-veregette meg a vállam, majd kikerülve otthagyott. Hát ez nagyon csodálatos, komolyan.

-Anyád a tökmag. Oh basszameg-dünnyögtem. Ugyanis a pirítósomat meg akartam locsolni egy kis tökmagolajjal, azonban Verstappen elvonta a figyelmemet, így az egész tányérom olajban úszott.-Hát ez nagyon fasza-ingattam a fejem, majd az egészet kidobtam, és újra szedtem. Szegény etióp gyerekek. Ennyit annak, hogy jó napom volt. Az új tényérommal szlalomoztam az asztalok között, majd levágtam magam a magányosan reggeliző Zhou mellé.