ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕄𝕠𝕟𝕒𝕔𝕠 𝟚.

Elérkezett a csütörtök, amely a verseny szempontjából jelentéktelen nap volt, tekintve, hogy reggeltől estig divatbemutatók, és egyéb hasonló szabású rendezvények kerültek megrendezésre, amit a pilóták előszeretettel szerettek volna minden alkalommal kihagyni. Nekünk azonban más okból volt jelentős a nap: a délután folyamán le kellett ülnünk tárgyalni a RedBullal egy pilótacseréről, 5 versennyel a szezon kezdete után.

Az, hogy nem tudtam aludni, gyenge kifejezés volt. Folyamatosan forgolódtam, és állandóan felriadtam éjszaka. Egyébként sem volta sosem jó alvó, de most még annyira sem sikerült. Legutóbb talán az első verseny előtt éreztem ilyet. És anyám temetése után hónapokig... A délután folyamán az egész karrieremet meghatározó döntést kellett meghoznom. Reggel hat után már nem bírtam tovább, egyszerűen kivetett az ágy. Hulla fáradt voltam, de képtelen voltam pihenni. Elhúztam a függönyt, az üvegen túl a monacói napfelkelte fogadott egy gyönyörű, kicsit csípős reggellel. Levetkőztem, majd megálltam a tükör előtt. A bőröm borzalmasan festett, a teljes karom tele volt lila, kék, és rosszabb helyeken vérvörös foltokkal, amelyek folytatódtak a bordáim felett, a csípőmön, és a combom külső oldalán. Úgy festettem, mint akit nagyon keményen megvertek, és majdnem annyira fájt is, de nem foglalkozhattam vele. Felvettem az asztalra rakott tégelyt, és lecsavartam a tetejét. Felszisszentem, ahogy a hűvös krém a bőrömhöz ért, majd azonnal kellemes bizsergésbe fordult át.

Kifejezetten gyorsan elértük a lakást, ami egy hatalmas, több emeletes épület tetején foglalt helyet. Nagyon jó helyen volt, a pálya konkrétan öt perc sétára volt, így sokkal később kelhetett, mint én, vagy Charles Leclerc kivételével nagyjából bárki más. Az emeletre érve kiléptünk a liftből, majd táskájából kivadászva kulcsát kinyitotta az ajtót, és előre engedett.

-Köszi, de nem megyek be, ha ideadod a krémet, már megyek is-szabadkoztam.

-Menj be, legalább az előszobába, mert kiszöknek a macskák-intett fejével, mire mélyet sóhajtva beléptem.

-Sosem gondoltam volna rólad, hogy macskás lennél-néztem körül.

-Ennyi utazással nincs időm kutyára-vont vállat, majd levéve cipőjét besétált.-Nem jössz beljebb?-nézett vissza válla felett egy pillanatra.

-Nem, megyek mindjárt-ragaszkodtam terveimhez. Erre már nem válaszolt, hanem eltűnt az egyik ajtó mögött. Csendben nézelődtem, a fehér falon képek lógtak. Kiskori fotók, ahogy serlegekkel pózol, képek a családjával, a húgával, a barátaival, valamint az a kép is helyet kapott, ami Imolában készült a bowlingozásunk alkalmával. Kicsit már az alkohol hatása alatt voltunk, valamilyen oknál fogva én kerültem középre, két oldalamon Max és Zhou derekát öleltem át, míg ők a vállamat, a sort Yuki és Pierre zárta, míg Daniel közvetlenül előttem guggolt, ördögvillát mutatva kinyújtott nyelvvel. Mindannyian mosolyogtunk, én a szokásosnál is jobban, ugyanis éppen nevetés közben sikerült elkapni a képet. Azon ritka esték közé tartozott, amikor tényleg igazán jól éreztem magam, és képes voltam önfeledten nevetni, hosszú idő után először. Több mint valószínű, hogy az a néhány vodka shot is közrejátszott benne, de ettől függetlenül még így volt. Hirtelen valami szőröset éreztem a lábamnál, mire ijedten ugrottam hátra.

-Jézus Istenem-kaptam mellkasomhoz, ahogy lenéztem a lábam előtt ülő macskára.-A frászt hoztad rám-ingattam a fejem, majd leguggoltam hozzá. Hagytam, hogy megszaglássza a kezem, majd csak ezután simogattam meg a fejét. Nyávogott egyet, majd lábamhoz dörgölőzve dorombolni kezdett.

-Ez tetszik, mi?-mosolyodtam el halványan, ahogy tovább cirógattam a cicát.

-Látom megtaláltad Sassyt-pillantott le ránk Max, ahogy felénk sétált.