ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝕊𝕡𝕚𝕝𝕓𝕖𝕣𝕘 𝟚.

Sok nehéz pillanatot éltem már meg az életem során. Az anyám meghalt, az apám megcsalta az azóta halott anyámat, és engem hátrahagyva új életet kezdett. A csapatom nem egyszer hagyott eddig cserben, arról pedig, hogy mit művelt velem a csapattársam, inkább ne is beszéljünk. Röviden, tudom milyen, amikor szíved szerint üvöltenél a világba, kitálalnál minden fájdalmadról és sérelmedről, de nem teheted, mert vagy egy elmegyógyintézetben végzed, vagy oda a hírneved, és a karriered is azzal a lendülettel. De talán a legnehezebb mind közül, amikor mosolyogva kellett végigcsinálnom a szombatot és a vasárnapot. Mert összesen hárman tudtunk a pénteken történtekről: Zhou, Max, és én...

Maxnek kifejezetten jól ment a tettetés. Röhögcsélt és hülyéskedett a haverjaival, míg engem teljesen figyelmen kívül hagyott. Ha véletlenül mellém került, köszönt, de erősen éreztette, hogy gyűlöl, és gyűlöli a helyzetet, amibe belerántottam magunkat. Nem tudom, segített-e volna neki a tudat, hogy én is gyűlölöm saját magam... Azt hiszem, nem hatotta volna meg különösebben. De nem csak ő tudott jól színészkedni. Egy kis smink bármit képes volt elfedni, így a második szabadedzésre már szebben néztem ki, mint amikor megérkeztem reggel a paddockba. Így megy ez nálunk versenyzőknél...

A mentális állapotomhoz képest a szombati napom hihetetlenül jól sikerült. Bármikor, amikor megláttam Max Verstappent a pálya területén, a szívem fájdalmasan facsarodott egyet, és nehezebben vettem a levegőt. És valljuk be, Ausztria nem rendelkezett a legnagyobb paddockkal, így ez elég gyakran megtörtént. A harmadik szabadedzés még száraz, meleg körülmények között zajlott, és mire elértünk az időmérőig, leszakadt az ég, és zuhogó esőben találtuk magunkat. Magukat az esős versenyeket kifejezetten szerettem, hiszen itt jött ki igazán az ember tehetsége, de magát az esőt gyűlöltem. Ha kicsit is állni kellett, azonnal befolyt cockpitbe, és eláztatta az overálomat, amitől olyan érzésem volt mindig, mintha összepisiltem volna magam. A Q1 végére természetesen csöpögött belőlem a víz, és nem kicsit imádkoztam, hogy ne kapjak július elején tüdőgyulladást... Végül az ötödik helyen zártam, míg Max természetesen poleban végzett, ennek köszönhetően megúsztam a kínos beszélgetést vele és az újságírókkal, így csak a média részlegen kellett megválaszolnotok a vele kapcsolatos kérdéseket. Kész mulatság, nem igaz?

Aztán eljött a vasárnap, verőfényes napsütés, egy darab felhő nélkül. Rövidujjúban sétáltam be a paddockba, ahol az út szélén swoofwafflet árultak, valamint fura nadrágos emberek üdvözöltek mindenkit erős német akcentussal. Felvont szemöldökkel fordultam utánuk.

-Jövőre neked is így kell majd kinézned-lökte meg a vállamat nevetve Ryder.

-Hogyanisne-horkantottam.-Én nem csinálok hülyét magamból.

-Attól tartok, ezt nem te fogod eldönteni-nevetett jóízűen.

-De neked többet kell hordani-mosolyodtam el kárörvendően.-Belőlem csak csütörtökön csinálnak hülyét, a hétvége többi napján büntetlenül lófrálhatok overálban.

-Oh de gonosz-ingatta meg fejét tettetett csalódottsággal, ahogy előreengedett a motorhome ajtajában.

-Talán ott egy kicsit nyugodtabb lesz a sorsunk-sóhajtottam fáradtan. Őszintén reméltem, hogy a RedBullnál tényleg nyugalomra lelhetünk, legfőképpen én, ha csak egy rövid időre is. Végülis csak Max Verstappen csapattársa leszek. Mi rossz történhet?

Egy gyors reggeli és csapatmegbeszélés után kezdődhetett a hétvége fénypontja, a verseny. Azonban előtte még jött egy kis show-műsor, a pilótaparádé. Ezúttal nem pakoltak fel mindenkit egy kamion platójára, minden versenyző saját kocsit kapott egy sofőrrel. Hátul ültem, azonban ahelyett, hogy rendeltetésszerűen az ülésre ültem volna, inkább a csomagtartónál foglaltam foglaltam helyet, és onnan integettem körbe. Mint leendő RedBullos, a holland szurkolók kitörő lelkesedéssel fogadtak, azonban egyértelműen Max vitte el a showt. Az emberek teljesen megőrültek, amikor megállt vele az autó, és elkezdett pólókat lőni a tömegbe, bár az orange armyt egyébként se kellett félteni. Már ott akkora narancssárga ködöt indítottak útjára, amiben alig lehetett közlekedni. Azt hiszem kijelenthető, hogy náluk őrültebb szurkolókat nehezen lehetett találni. Miután végre végig értünk a pályán, mindannyian mehettünk dolgunkra a kezdésig, így én célba is vettem az öltözőmet. Rövid hajamat összefontam, az overálom ujjait összekötöttem a derekamon, így felülről csak a tűzálló top takart a fényes időben. Azonban ez nem maradt sokáig így. Visszasétáltam a boxba, ahol felvéve a teljes felszerelésemet beültem az autóba, de éppen csak annyira, hogy egy kört megtéve megálljak a rajtrács végén, hogy a szerelők a megfelelő rajtkockába állítsanak. Ezután kiszálltam, és újabb szabad percek következtek. Vonakodva előre sétáltam, készen következhetett a megnyitó és az osztrák himnusz. És természetesen ki, vagy inkább kik mellé sikerült beállítaniuk? Jobbomon Max Verstappen, balomon Lando Norris foglalt helyet, mindezt az első sorban. Az, hogy kellemetlenül éreztem magam, enyhe kifejezés. Leginkább meredten bámultam magam elé, megpróbálva tudomást sem venni a környezetemről. Ekkor már sötét felhők gyülekeztek felettünk, mindenki attól tartott, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső.