ℍ𝕠𝕡𝕖/𝕝𝕖𝕤𝕤

𝔹𝕒𝕜𝕦 𝟙.

Baku, Azerbajdzsán fővárosa, a Kaszpi-tenger partján fekvő paradicsom. Bár Monaco volt minden idők leghíresebb utcai pályája, Baku volt talán a legnépszerűbb a pilóták körében. Nem véletlenül hívják a leggyorsabb utcai pályának; talán egyik pályán sincs olyan hosszú egyenes, mint itt. Utcai pálya lévén pedig a falak hihetetlenül közel voltak, így a legapróbb hibáért is borsos árat fizetett az ember. A pálya az óváros és az újváros határán épült, így egy-egy biztonsági autó, vagy unalmas futam alatt gyakorlatilag a városnézés nagy részét is letudhattuk.

Az otthoni kis incidensem miatt sokkal hamarabb kötöttem ki a helyszínen, mint egyébként tervben volt. Kedd reggelt írtunk, így konkrétan mindenki csak délután indult el a helyszínre, és este érkeztek volna terv szerint. A pálya sem volt még teljesen kész, a boxokat is éppen csak elkezdték kialakítani a csapatok számára, így volt egy teljes napom, amit úgy tölthettem el, ahogy szerettem volna. Legalábbis ebben a hitben éltem egy rövid ideig.

Reggel későn keltem, sokkal később, mint az egyébként megszokott volt, így majdnem lekéstem a reggelit. Kapkodva húztam fel magamra egy pamut rövidnadrágot és egy rövidujjút, majd úgy ahogy voltam, papucsban, kócos hajjal rohantam a lift felé. Rakoncátlan tincseimet egy kontyba fogtam útközben, megpróbálva nem mutatni, hogy tényleg csak percekkel ezelőtt keltem. Belépve a terembe hatalmas étkező fogadott, filmekhez hasonlóan fényűző, így nem kicsit voltam alulöltözött. A svédasztalok roskadásig voltak pakolva különböző ételekkel, és legalább 15 különféle kávé várt őrlésre, egy halom kapszulás mellett. Kínosan feszengve forgattam a telefonomat, kétség kívül alul voltam öltözve. Az asztalok jelentős hányada foglalt volt, egyre idegesebben kerestem egy eldugott sarok után, amikor a telefonom megszólalt. Feloldva a képernyőt megnyitottam a bejövő üzenetet.

Verstappen: Jobb szél

Odakaptam a fejemet. Tényleg ott ült, lazán hátradőlt a bársonyszéken, miközben a kezében tartott teát kortyolgatta. Sóhajtva megindultam felé, majd kínosan megálltam előtte.

-Nem tudtam tovább nézni a szenvedésed-pillantott rám kárörvendően a csésze pereme mögül.

-Mily nagylelkű tőled-forgattam meg szemeimet, majd lerakva a telefonomat az asztalok felé haladtam. Beraktam egy adag kávébabot az örlőbe, majd szedtem magamnak egy kis rántottát, és a kávémmal együtt visszaindultam az asztalhoz, ahol már Max befejezte a reggelijét.

-Jó étvágyat-biccentett felpillantva a telefonjából.

-Köszi-bólintottam, majd egy adag tojást kanalaztam a számba.

-Mikor keltél?-kérdezte, bár egyáltalán nem figyelt rám.

-10 prece-pillantottam az órámra, majd beleittam a kávémba.

-Az az anyukád?-rakta zsebre a telefonját, teljes figyelmét nekem szentelve. Majdnem félrenyeltem a kávémat. Ez a kérdés kizökkentett, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Gondolatban visszakerültem 1,5 évvel ezelőttre, ott voltam Wokingban, nevetgéltem az emberekkel, jól éreztem magam, hisz hivatalosan is a McLaren-Mercedes pilótája lettem. Aztán jött a telefonhívás, ami egy pillanat alatt törte derékba a boldogságom.

-Mi... mi?-kérdeztem üres tekintettel, a telefonom képernyőjét bámulva, ahonnan anya képe nevetett vissza rám. Kár, hogy én már nem tudtam mosolyogni...

-A háttérképed-felelte finoman. Látta rajtam, hogy érzékeny témára tapintott.

-Igen-feleltem csendesen, még mindig meredten bámulva a képernyőt, amely azóta már elsötétedett.

-Nagyon szép nő volt-bólintott őszinte vonásokkal.

-A legszebb-suttogtam, majd fáradtan megdörzsöltem az arcomat.