Black Angel (Jimin f.f.) Befejezett

7. rész

Egész gyerekkorom alatt azon töprengtem, hogy vajon van-e bármi értelme az életemnek vagy csak úgy vagyok a semmiben? Hogy majd fogok-e valami nagy dolgot véghez vinni amiről az emberek örökké beszélni fognak? Nos, nem tudom. Ezekre a kérdésekre sosem találtam választ s most, felnőtt fejjel belegondolva már nem is akarok! Hiszen mi lapulhat a "nagy dolog" alatt? Egy hősies tett vagy egy ember megmentése egy csúnya baleset alól? Vagy megoldani egy megoldhatatlan matek feladványt? Ez mind szép és jó, mégis ahogy szokták mondani minden csoda három napig tart. Manapság egyre nehezebb olyan tettet véghez vinni ami tényleg olyan súlyossággal bír, hogy bizony az sokáig beszéd téma maradjon. Jóformán még egy sorozatgyilkosról is aki családokat, gyerekeket irt ki alig beszélnek 1-2 hétnél tovább. Sajnos az embereket egyre nehezebb megfogni és lenyűgözni valamivel. Lefogadom még annak sem lenne nagy hírverése ha ők is láthatnák a mennyországot!

Nem érzek semmit. Már egy jó ideje így van s félek mi lesz velem. Olyan mintha meghaltam volna de mégis érzem ahogy dobog a szívem. De akkor mért nem tudok felkelni és miért nem bírom kinyitni a szemeim? Mondjuk nagyon puha amin fekszek, szóval elég csábító az ágyam nem is csoda, hogy egyfolytában csak aludnék. A hangok amik fülembe szöktek igen csak ismerősen csengenek. Felismerem... ez Zafira lesz! Erőt véve magamon nagyon nehezen kinyitom szemeim, de rögtön le is csukom azokat a vakító fény miatt ami a szobában van.

- Azura, hát magadhoz tértél? -ez ha jól hallom akkor Gabriel lesz.

- Haneul, óh te magasságos!Jól vagy ugye? Mondd, hogy jól vagy!

Zafira jajveszékelő hangja mosolyt csal arcomra. Elképesztő ez a lány! Nem is ismer mégis így aggódik értem. Remélem azért nem virrasztott végig az ágyam mellett? Apropó, hány óra van?

- Légyszi halkabban, megsüketítesz! -intem csöndre.

- Jaj Haneul, a szívbajt hoztad ránk!

- Sajnálom. Nem akartam senkit sem megijeszteni. -biggyesztettem le ajkaim- Mióta vagyok itt?

- Ne aggódj, csupán alig egy napja. Raphael tanácsára altattunk egy ideig, hogy ki tudd pihenni magad. Remélem már nem fáj semmid?

- Nem, ne aggódj miattam Zafira.

- Hogyne aggódnék, hiszen annyira félelmetes volt ahogy azaz Omak rád támadott. Még jó, hogy nem esett bajod... Szerencse, hogy az a fura fiú ott volt és megmentett.

- Igen, szerencse, hogy épp időben odaért... Várjunk, Jimin hol van!? -tekintettem körbe.

Fel akartam ülni de amint felegyenesedtem vissza is estem az ágyra. Hátamat egy nehéz súlyú valami visszarántotta mintha egy zsák krumplit kötöttek volna lapockáimra. Hátranéztem és majdnem elájultam mikor megláttam, hogy nekem bizony két darab szárny fityeg ki a hátamból. Megijedtem tőlük, főleg nagyságuktól. Óriásiak voltak, szerintem volt vagy két méter egyenként. Fehér színe volt de akad itt-ott 1-2 aranyszínű toll is. Ez most jó vagy rossz lehet? Félve hátranyúltam és végigsimítottam rajta és szó szerint éreztem ahogy mozog az ujjaim alatt. Mintha saját élete lenne. Halálra rémültem,
olyannyira, hogy leestem a földre. Tudom viccesen nézhettem ki de azért bárki megijedne ha két óriási szárny lógna ki a lapockájából! Ez annyira abszurd!

- Ne félj Azura-guggolt le hozzám Gabriel- nincs semmi félnivalód, azok csak a szárnyaid. Végre előbújtak a kis huncutok. -kuncogott fel közben felsegített a hideg padlóról.

- Akkor ezért volt az a nagy robbanás? -néztem rá kíváncsian.

- Igen. Előjött a belsőangyalod.

- De hogy(?), nem értem... A szörny miatt?

- Nem. Ezt egészen másnak köszönheted. -mosolygott rám sejtelmesen.