Black Angel (Jimin f.f.) Befejezett

19. rész

Egy roppant sötét helyen találtam magam, sehol egy árva lélek sem. Hangok törnek fel a mélyből, mintha tűzgolyók pattognának ide-oda. Kezeimen sőt egész karjaimon egy tövises drótfonál tekeredett végig, az éles tövisek mind belevájtak bőrömbe. Bár fájt mégsem voltam rá képes, hogy kihúzzam onnan azokat. A semmiből egy tükör jelent meg előttem amiben magamat láttam amint Anaval és Taehyungal az iskolapadban ülünk és éppen nevetünk valamin. Rögtön elmosolyodtam, de nem a boldogságtól. Hiányoznak! El sem tudom mondani mennyire mardos mindennap miattuk a bűntudat amiért egyik napról a másikra ott kellett hagynom őket. Bár elmondhatnám nekik miért tettem! Bár lemehetnék a Földre, hogy tisztázzam a dolgokat! De... sajnos nem lehet. A tükörben hirtelen óriási lángok tűnnek fel és egy porigégett város. Olyan ismerős a hely, mégsem tudnám megmondani hol is van ez pontosan. Emberek sikolyai hallatszódnak, a tűz pattogása és az összeomló épületek törmelékké alakuló falai. Hirtelen egy kéz vállamnál fogva megragad és teljes erőből a földre nyom. A sötétség helyét átveszi egy éles fény és egy emberszerű alak tűnik fel a közelben. Bár nem látom arcát mégsincs bennem egy szemernyi félelem sem. Mintha egy belső hang súgná, hogy „Ne félj tőle!" Mire elém ér kirajzolódik gyönyörű arca, hófehér ruhája a földet súrolja, haja derekáig ér. Kezét kinyújtva felém segít felállnom a kemény padlóról. Igyekszem bátorsággal állni előtte, ám remegő belsőm hamar elárul. Nem tőle félek, hanem attól, hogy egyszercsak eltűnik és soha többé nem láthatom. Mosolya szinte sugárzik, szemei olyan kékségekben csillognak, hogy talán még soha nem láttam ilyen szépet. Tenyerét kézfejemre helyezi és megforgatva karomat az azt körbeölelő szögesdrótot kezdi el vizsgálgatni. Megragadva mindkét karomat végighúzza rajta ujjait és a bőrömet felmaró kínzótárgy egyszercsak eltűnik. Csodálkozva pillantok rá.

~ Ne hagyd, hogy a sötétség eluralkodjon rajtad Azura! Különben felemészti azt a csodálatos fényt ami benned van.

~ Nincs bennem semmiféle fény... -felelem szomorúan- Nincs bennem semmi...

~ Ugyanmár, ne beszélj badarságokat. A benned rejlő fény sokkal csodásabb és varázslatosabb, mint ami eddig valaha is létezett! Higyj magadban kislányom, és más is hinni fog benned. -tette kezét vállamra.

~ De mivan ha nem vagyok rá képes?

~ Te bármire képes vagy Azura, csak hinned kell, hogy meg tudod tenni!

~ Na ez az ami nem megy! Nem tudok hinni magamban, ahogy mások sem. Földi angyalnak neveznek, folyton azt ismételgetik, hogy nekem kell szembeszállnom a sötéttel, de közben látom hogy néznek rám hallom ahogy azt mondják úgysem vagyok rá képes. És talán... igazuk is van. -meséltem sírva.

Ez új. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent elnyomtam magamban.

~ Ez nem igaz, ne higyj nekik! A sorsod az, hogy megmentsd a Mennyeket és új fényt hozz a birodalomra!

~ És ha nem sikerül? Ha elbukom? Nem akarom, hogy miattam mások szenvedjenek.

~ Ha hiszel magadban és abban, hogy meg tudod tenni, nem vallhatsz kudarcot!

~ Félek.

~ Mindenki fél Azura. De nem hagyhatod, hogy a félelem irányítson téged! Emelkedj felül!

~ És ha meghal miattam valaki? -néztem rá kétségbeesve- Nem akarom, hogy életek tucatjai száradjanak a lelkemen, azt nem viselném el!

~ Hát... Nem fogok hazudni neked gyermekem. Lesznek akik meghalnak. Egy ilyen csatában ez elkerülhetetlen. Viszont azok az életek nem miattad fognak kioltódni hanem mert önmagukat áldozzák fel, hogy megmentsék az országukat, a birodalmat és társaikat.