Black Angel (Jimin f.f.) Befejezett

2. rész

December 1. azaz a tél kezdete. Nem a kedvencem a tél, viszont azt senkisem tagadhatja, hogy gyönyörű évszak! A hófedte tájak, gyerekek ahogy szüleikkel nevetve szánkóznak, a kidíszített utcák, kirakatok, maga kis túlzással a csoda. Ha nem lenne olyan vérfagyasztóan hideg még imádnám is. Viszont szeretek sétálni a hóesésben. Na nem akkor mikor úgy szakad, hogy kb fél centire se lát el az ember, nem! Én azt szeretem mikor olyan 4-5 óra körül mikor már sötét van elkezd szállingózni és a különböző alakú pelyheket megvilágítják az utcai lámpák és a kirakatok kidekorált fényei. Olyan akár egy sötétben keletkezett szivárvány.

Lépteimet visszhangozza a frissen lehullott hó, úgy ropog mintha száraz faleveleken sétálnék. Mivel ma igazán gyönyörű reggelre virradt gondoltam gyalog megyek be az egyetemre a folyton csörgő-csattogó busz helyett. Nincs olyan nagyon messze kb egy órás út. Legalább addig alkalmam adódik nézelődni, hátha ismét utamba akad az a múltkori fekete ruhás valaki, akiről azóta sem sikerült semmit sem kiderítenem. Na nem mintha olyan sok mindent tudtam volna tenni az ügy érdekében... A legtöbb amit tehettem és amit meg tudtam tenni az az volt, hogy néhányszor eljártam gyalog a suliba hátha összefutunk. De ezidáig ilyen nem történt. A buszmegállóban sem láttam azóta és hiába kérdeztem pár olyan embert akikről tudtam, hogy mindig arra járnak ők sem voltak segítségemre. De már nem is igazán érdekel, tényleg! Kezdem elfelejteni csak azért a tudat foglalkoztat annyira engem, hogy vajon miért nem féltem tőle?

Az egyetemre érve Ana azonnal odarohant hozzám és olyan sebességgel vágta testét az enyémhez, hogy óriási erőnlét kellett nehogy eltaknyoljunk mindketten.

- Jesszus Haneul, hát te meg merre jártál? Vártalak a buszmegben te meg nem jöttél és jött a busz én meg... -hadarta.

- Ana! Héhé! -ragadtam meg karjait- Nyugi, ne aggódj itt vagyok. Csak gyalog jöttem. Olyan szép időnk van, kár lett volna elpazarolni azzal ha buszra szállok.

- Hát...jó... De azért szólhatnál mikor bekattan nálad ez a valami, tökre aggódtam érted te bolond! -vágott homlokon.

- ÁÚ! -nevettünk fel egyszerre.

Alig értünk a terembe a harmadik kerék is megérkezett és levágódott hozzánk. Elmesélte mennyire várja már, hogy gyerekkori barátja két hét múlva megérkezzen és együtt töltsék az ünnepeket. Minket is meghívott és természetesen Ana volt az első aki rögtön rávágta az igent. Hát igen, ő már nagyon meg akarja ismerni azt a titokzatos barátot. Persze én is belementem, feltéve ha anya áldását adja rá.

Az ebédszünet után a tornaterembe kellett mennünk, hogy az egyetem kosarasainak szurkoljunk, amit nem bántam mert valahogy ma nem igazán akart menni nekem ez a tanulás dolog. Mintha valami blokkolná az agyam az új információk felvételében. A lelátón ülve remek kilátás nyílik az egész teremre plusz a kinti hófedte tájra is, hiszen mindkét oldalt óriási üvegfalak vannak az unalmas szürke beton helyett.
Az idő lassan telt, mintha nem akarna semerre sem mozdulni a falon lévő óra. Amíg Ana és Taehyung beleélősen szurkoltak addig én a telefonommal és a kinti tájjal voltam elfoglalva. Kövezzetek meg, de sosem voltam oda a sportokért. Épp mikor egy képet akartam lőni a félig havas fenyőről egy fura alak tűnt fel a képernyőmön. Kitekintettem mobilom mögül de szemeimmel már nem láttam állni ott semmit. Majd megint vissza a készülékre amin bizony már megint ott volt az a sötét valami. Eljátszottam ezt egy párszor s mindig ugyanaz volt az eredmény. Végül ahogy mereven tartottam a telómat az a furcsa valami elkezdett közeledni és csak jött és csak jött, én pedig úgy tapadtam a képernyőre mintha legalább is az életem múlna rajta. Végül egy ijesztően piros szempár villant fel, amitől úgy megijedtem, hogy felsikoltottam és elhajítottam a telefont egyenesen be a pálya közepére. Mindenki engem kezdett el bámulni a lent játszó fiúk pedig lehurrogtak és beszólogattak amiért félbe szakítottam a meccset. Nem győztem bocsánatot kérni és gyorsan, arcomat takargatva vettem fel szegény telefonomat és kirohantam a tornateremből. Meg sem álltam a hátsóudvarig ahol az egyik támfalnak dőlve próbáltam lenyugtatni magam.