Black Angel (Jimin f.f.) Befejezett

8. rész

Már lassan a feladáson gondolkozom. Három nap telt el azóta, hogy megjelentek függelékeim, de semmi. NamJoonnal éjt-nappallá téve az erőhívóban vagyunk, gyakorlunk, de favatkát sem ér. Igyekszem, nagyon igyekszem de tudom, hogy ez úgysem fog működni! Nem vagyok angyal ahogy egy legendás hős sem aminek ők hisznek vagy aminek faragni akarnak engem.

Lábaim kimondhatatlanul fájnak az egésznapos edzéstől, főleg ahogy cipelnem kell szárnyaimat is. Nagyon nehezek! Nem tudok repülni, még kitárni sem tudom őket. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán túl nehezek nekem, nem tudom. Napról napra, óráról órára sőt már percről percre egyre jobban bánom, hogy aznap eljöttem ide. Hiba volt! Méghozzá óriási! Nem is tudom mit gondoltam... Nem gondolkodtam ez volt a baj. Ha aznap nem a dühöm és az indulataim vezérelnek ma nem lennék itt! Miért vagyok ilyen forrófejű?

- Haneul, gyere folytassuk!

Kiált oda Hobi én pedig nagy sóhajjal tápászkodok fel a kényelmes padokról. Nem akarom ezt! Minek próbálkozni? Úgyse tudom megcsinálni. Így csak mindkettőnknek sőt mindhármunknak -mert ugye NamJoon is jelen van- csalódást okozok.
Kedvetlenül sétálok a kidobóba, ami olyasmi féle mint egy giga méretű csúzli. Kilő engem a magasba, hogy szárnyaimat kitárva végre repülni tudjak. De nem értik, hogy nekem ez nem megy? Mi ebben olyan bonyolult?
Hobi újra megforgatja azt a nagy kart ami hátrahúzza a szerkezetet én pedig kényelmesen elhelyezkedek benne. Ééss bummm, kilő engem! De mint az előző ezer próbálkozásnál, most sem nyílnak szét szárnyaim. Nagy sebességgel zuhanok a föld felé, Hoseok az utolsó utáni pillanatban kap el mindig nehogy csúcsidővel fúródjak a talajba.

- Elég! -kiáltom el magam, közben combjaimra csapok- Hagyjuk abba! Ennek semmi értelme. Látjátok, hogy képtelen vagyok a repülésre, kár is próbálkozni.

- De Azura, nem adhatjuk fel! Talán a következőnél majd...

- Mi!? -vágok szavába mérgesen- „Talán majd most sikerül? Majd most képes leszel rá?” -ironizáltam teljesen kikelve magamból- Ezt már legalább kétszázszor hallottam és csak a mai nap, a többiről nem is beszélve! Nem, nem fog sikerülni, hiába csináljuk újra és újra és újra! Értsétek meg, hogy képtelen vagyok erre! Nem az vagyok akinek gondoltok, nem vagyok hős se az a személy aki megsemmisíti a sötétséget! Sajnálom... -indultam el a szobám felé- Jobb ha kerestek mást akire rábízhatjátok az életeteket. Olyat aki képes rá és méltó lesz a bizalmatokra.

Elszaladtam. Könnyeimtől már nem láttam merre megyek, csak rohantam. El akartam tűnni! El, mindegy hova csak távol a kíváncsi és szánakozó tekintetek elől. Elegem van! Azt hiszem most jött el annak az ideje, hogy nálam is beteljen az a bizonyos pohár. Nem értik meg, hogy én képtelen vagyok a repülésre és varázserőm sincs!? Miért gyötörnek ezzel mikor látják mennyire reménytelen vagyok? Bárcsak belátnák végre, hogy nem én vagyok az akit keresnek!

A tóhoz érve roppant kihalt volt most a víz, egyetlen hal sem úszkált a közelben. Talán már ők is megelégelték szerencsétlen valómat. Hiszen az utóbbi időben sokat jártam ide, túl sokat... Valahányszor akadt némi szabadidőm kijöttem ide és leültem a stégre, hogy kicsit egyedül lehessek. Én és a gondolataim. Melyek napról napra egyre kuszábbak és megoldatlanok. Tudom félnem kéne idekint, hiszen nem olyan messze támadott meg azaz Omak is, de mégsincs bennem egy hangyányi félelem sem. S ez nem a fekete angyal miatt. Őt azóta nem is láttam. Pedig titkon mindig lesem a fákat, a bokrokat sőt a túloldalon lévő hegyoldalt is hátha felbukkan, de... semmi. Én nem keresem fel őt! Pedig már eszembe jutott, hiszen állítása szerint nem lakik messze de... Megkért rá, hogy hagyjam békén és ne érdeklődjek felőle, szóval megtartom szavam és nem keresem. Pedig néha jó lenne valakivel beszélgetni, aki nem ítél el kapásból és aki nem akar mindenáron olyasmivé tenni ami nem vagyok. De ha ő nem kér a társaságomból akkor nem is fog kapni! Ő kérte, meg is kapja.