A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

1.rész - Egy aprócska, halk hang

Minho mindig is fura volt. Olyan típusú ember, akit nehéz megérteni. Fiatal kora óta egy igazi, meg nem értett művész volt és ez a meg nem értett művész, most huszonharmadik életévét tölti. Hogy is telt ez a huszonhárom esztendő? Bizony, Minhot ismerve elég nehéz összefoglalni. Volt itt vidám, de barátok nélküli, magányos gyermekkor; lázadó, meg nem értett tinédzser időszak; és végül a meg nem értett művészt, mégis voltak, akik már megértették. Újabb meg nem értett, de Minhotól kevésbbé fura művészek.

Changbin és Chan. Minho egyetlen és örök barátai, már ha nem az utóbbi egy évet nézzük. Mert egyszer csak történt valami, és Minho mindenkit eltaszított magától, beletemetkezve valami zseniális, de egyben nagyon káros művészetbe.

Mindenhol hangos morajlás és cipő talpak csoszogása. Idegesítő, sőt, elviselhetetlen. Hogyan gondolkodjon az ember ilyen zsivajban? Nem elég, hogy haszontalanok, mert egyik sem az a hang, de még útban is vannak, csak a gond van velük. Ezen az egyetemen mintha egy diák sem lenne igazán olyan, mint kellene. Mármint, csak gondoljunk bele... Egy Nemzeti Művészeti egyetemtől azt várnád, hogy csupa fura, de csendes és introveltált fazon jár oda. Na, a valóságnak ez az ellentéte. Mindenki olyan hangos és beszédes, nem tudok koncentrálni.

Minho magába görnyedve dolgozott valamin a laptopján. Körülötte minden diák élettel telien élvezte a rövidke szünetet, mielőtt még ismét be kellett volna ülniük egy idegőrlően hosszú előadásra. Csak Minho volt egyedül, mindenki más a barátaival.

Aztán Minho egy erős, határozott kezet érzett jobb vállán, mire halkan morogva és szítkozódva leemelte füllhallgatóját és unottan, egyben kicsit bosszúsan pillantott a mögötte álló, fényes vigyorú srácra.

-Hányszor mondjam el, hogy ne zavarj, amikor dolgozom hyung? - Kérdezte Minho megvető hangnemben, ez viszont az említett Chant egyáltalán nem zavarta. Törhetetlen mosollyal az arcán foglalt helyet mogorva barátja mellett, hogy aztán nem sokkal később egy Minhohoz hasonlóan mogorva tekintetű Changbint fogadjon. Minhoval ellentétben Changbin ajkaira erre egy apró mosoly került és Chanhoz hasonló jó kedvel foglalt helyet a két másikkal szemben.

Ahogy a két jókedvű összemosolygott, Minho csak forgatni tudta a szemeit. Úgy gondolta, hogy barátai a legrosszabb időben zavarták meg, már-már úgy érezte, pont megtalálta munkájában az áttörést. Néha a szíve mélyén hálát adott Chan és Changbin létezéséért, de az utóbbi időben nem tudott túlságosan örülni a jelenlétüknek.

-Changbinnal azt terveztük, hogy a hétvégén meglátogatjuk azt az új macskamúzeumot, ami a városban nyílt. Neked is jönnöd kéne.

-Kösz, nem. - Válaszolt Channak mogorván Minho. - Semmi időm rá, elfoglalt vagyok.

-Ugyan már, egy kis kikapcsolódás ihletet adna neked és már is jobban haladnál a zenével. Te is tudod, hogy néha ki kell mozdulni.

-Továbbra sem. - Minho próbált minél elfoglaltabbnak és bunkóbbnak tűnni, hogy barátai végre hagyják dolgozni, de látszólag ez nem nagyon hatotta meg a másik kettőt. - Egyébként is... nekem nem ihlet kell, az már rég meg van. Nekem egy énekes kell, csak még nem találtam meg.

-És hogyan tervezed megtalálni? - Érdeklődött cinikusan felhúzott szemöldökökkel Changbin. Minho már egy éve egyetlen egy projekten dolgozott, egy saját zenén. Emiatt egy éve hanyagolja a táncot és emiatt látszólag már semmi más nem érdekli. Csoda, hogy két barátja még így is kitartott mellette.

-Épp a professzor által elküldött hanganyagokat böngészem. Hátha találok valakit az egyetemen, aki megfelel, de ezt kábé már három éve keresem. Nem igaz, hogy ennyire alkalmatlan itt mindenki.

-Ahh... ez fájt. - Emelte Chan játékosan széles mellkasa elé az egyik kezét. - Oké, tudom, hogy vannak nálam a suliban ezerszer jobbak, de komolyan Minho? Ők sem felelnek meg neked? Egyik sem? Mióta is dolgozol ezen a zenén? Három év az túl sok idő haver. Csak válassz valakit, jó lesz.

-Nem az érdekel, hogy ki mennyire jó. Van egy hang, ami tökéletes lenne, de nem találom. - Morogta az orra alatt, majd egy nagyot nyújtózkodva hirtelen felállt. - Inkább bemegyek a csendes szobába, hátha végre hagynak rendesen dolgozni, ha már mások szarnak mindenre is.

Ahogy Minho távozott az asztaltól, Chan és Changbin szomorúan összenéztek. Hiányzott nekik a barátjuk, hiányzott a régi Minho. Mint, ahogy már említettem, Minho mindig is fura és kissé megközelíthetelen volt, de Chan és Changbin számára az egyik legszeretetteljesebb ember volt a világon.

-Szerinted valaha helyre jön? - Kérdezte Chan búslakodva, mire Changbin csak megvonta a vállát és beletörődően sóhajtott egyet. - Csak nem akarom elveszíteni. És azt sem akarom, hogy az egyetemi évei ilyen szomorúan teljenek. Nem ezt érdemli. Nem értem, hogy miért taszít el magától.

-Tudod, hogy meg van rá az oka.

-Tudom.

...

Hogy mi történt pontosan Minhoval, amiért ilyen lett? Nem sokan tudták rá a választ. A családjának soha nem beszélt az esetről, két legjobb barátja csak sejthette a probléma okát, de Minho nekik sem mondta el soha a konkrét okot. Valójában senki nem tudta, úgy igazán, hogy mi is a probléma. Hogy miért hagyta ott a szenvedéjét, a táncot. Hogy miért ment el inkább zenét szerezni. Hogy miért lett ennyire zárkózott.

...

Minho a munkától karikás szemekkel ült továbbra is a gépe felett. Már az egyetem egész adatbázisát átböngészte a megfelelő tónust keresve, de az csak nem volt meg. Mintha nem is létezne ilyen hang, pedig Minho megesküdne bármire, hogy már valahol hallotta, nem csak úgy kitalálta ezt a hangot. Bejárt az összes énekórára, minden évfolyamon, kitartóan kereste, de sehol nem találta. Mintha három évvel ezelőtt a földdé vált volna egyenlővé az, akihez tartozott.

És talán így is van...

Aztán egyszer csak, nagyon halkan, mint egy aprócska csoda, mégis felcsendült. Minho már fáradt volt az egész napos kutató munkától, épp elaludni tervezett az egyetem egyik csendes szobájában itt, este kilenckor, amikor is a fülhallgató kissé lecsúszott a helyéről, ezzel utat adva annak a hangnak, amit már három éve keresett. Először azt hitte, hogy csak káprázik a füle, hogy félig álmodik, de ahogy éberebb lett és leemelte fejéről a feleslegesnek vélt tárgyat, akkor már tisztán hallotta. Egy aprócska, halk hang, de mégis valóságosan ott volt és valahol, valakinek a torkából szűrődött ki.