A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

23.rész - Amiket átéltem

Vajon... milyen érzés megőrülni? Úgy elborulni, lépésről lépésre, finoman, mint mondjuk Vincent van Gogh? Egyáltalán észrevesszük, ha megőrültünk? Tudtatában leszünk a ténynek, hogy amiket teszünk, ahogy gondolkodunk, az nem normális?

Megőrülni olyan, mint elveszíteni a való világgal a kapcsolatot. Tudjuk, hogy mit miért teszünk, de mások nem értenek bennünket. Mindenki csak bámul lesajnáló, drámára éhes tekintettel és egyszerűen csak annyit gondolnak, hogy "ez nem normális", "ez egy őrült". Hogyan érthetnék azt, hogy amit az őrült ember tesz, azért teszi, mert ő így látja helyesnek? Hogy ő valahogy testileg ugyanabban a világban van mint mi, de az elméje más világot láttat számára. És, hogyan érthetnék azt a fájdalmat, amit az őrült ember nap, mint nap átél? Nem ugyanazt a világot látják, amit az eszét vesztett.

Az őrültség lehet egy eszköz. Segít abban, hogy zsenik legyünk, hogy olyan célokat érjünk el, amilyeneket azelőtt soha... De egyben el is pusztít minket. Belülről számol fel, kikanalazva az utolsó olyan darabkákat is, amelyek azzá az emberré tettek, akik egykor voltunk.

...

Nehéz másnak születni. Nehéz olyan gyerekként felnőni, aki kicsit mindig is más volt, mint a többiek, főleg ha a zseni palánta olyan helyen nő fel, ahol nem talál egyetlen társra sem. Nincs ki megvédje, aki mellé állna, nincs ki vigasztalja a bánatban. Nincs senki, aki vállalná mellette annak a barátnak a szerepét, aki vele együtt a világ ellen van. Így nőtt fel Jisung is. Már egészen kicsi korában fura dolgai voltak. Szeretett csendben a hangokon elmélkedni, minden olyan kis neszen, ami mások számára jelentéktelen. Szerette sorrendbe tenni ezeket a hangokat. Szerette kategorizálni őket, szeretett kedvencet választani. A kedvence egy óra kattogása volt, vegyítve egy ventilátorral. Megnyugtató és egyben meditatív volt számára, mindig így tanult és pihent.

Amikor még csak kilenc éves volt, az apukája egy számára csodakészülékkel ajándékozta meg. Egy hangfelvevő készülék volt. Egy olyan fajta, ami nagyon apró kis neszeket is képes volt érzékelni és rögzíteni. Jisung imádta ezt. Imádta kint hagyni a szabadban a készüléket és várni, hogy értékes hangokat vegyen fel. Imádta később bekategorizálni, hogy egyes felvételeken miket hallott. Imádta azt a csoda készüléket. Fura hobbi, igaz? És akármilyen kegyetlen, az emberek ritkán tűrik a furákat, főleg a gyerekek. Így Jisungnak nem voltak barátai, pedig vágyott rá.

Amikor az általános iskola vége fele járt, lett először szerelmes. A másik fiú rideg volt és ritkán mosolygott, mégis azon kevesek közé tartozott, akik nem taszították ki Jisungot a világukból. Minden nap kedvesen köszönt a már akkor is társaihoz képest aprónak számító fiúnak, ha párba kerültek az órákon, az iskolai projekteken, nem könyörgött, hogy valaki mást akar. Elfogadta Jisung furcsaságait, nem nézett rá másképp, mint másokra, ez pedig Jisung szívét megdobogtatta. Soha senki nem figyelt rá igazán, hát főleg azok, akik egyenesen másfele néztek, ha elsétált mellettük.

Tudta magáról, hogy furcsa, tudta jól. Senki másnak nem volt olyan hobbija, mint neki. Senki mást nem zavartak egyes ruha darabok, mint őt, csak azért, mert furán éreztették magukat a bőrén. Senki más nem szerette körülötte az azonos nemet.

-Anya... ti, hogy lettetek egy pár apával? - Kérdezte egy este az anyukájától, amikor rémálma volt az örök magányról és nem tudott aludni.

-Oh... Itt az idő? - Mosolyodott el sejtelmesen a szelíd tekintetű nő. - Azt hiszem szólok akkor apádnak. A csajozáshoz ő ért.

-Nem... anya én... - Nézett ekkor kérdőn a nő. - Azért kérdeztelek téged, mert nekem egy fiú tetszik. Magas és kedves, nem olyan, mint a többiek, mindig köszön nekem és... ő egyszerűen csodálatos.