A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

3.rész - Beszél vagy nem beszél?

Minho továbbra is élőhalottakat meghazudtoló ábrázattal vánszorgott át az egyetem hosszú folyosóin. A reggeli rossz hangulat még mindig meg volt. Hiába Chan és Bin vigasztalása, hiába a remény, hogy Han Jisung talán tud valamit a hang tulajdonosáról, Minho valami rejtélyes okból még mindig nagyon letört volt. Egy ponton már ő maga sem tudta, hogy miért, egyszerűen csak úgy gondolta, most így kell éreznie. Ezért is döntött úgy, hogy fél év kihagyás után ismét meglátogatja Choi Soobint, az egyetem kedves terapeutáját. Choi néniként emlegette mindenki, holott még csak a negyvenes éveit súrolta a nő és a korához képest kifejezetten fiatalnak nézett ki. Modern felfogású, csinos és határozott hölgy volt, aki könnyen segített az apróbb és nagyobb problémákon is. Mindig kedves és türelmes volt mindenkivel - habár egy terapeutának amúgy is ez a dolga.

A folyosókon most alig volt pár diák. Péntek volt, ezen a napon nagyon kevés előadás volt csak, ráadásul sokan péntekenként inkább haza utaztak családjukhoz, mint, hogy maradtak volna arra a pár előadásra.

Minho szerette a nyugalmat és a csendet. Az utóbbi három évben pedig kifejezetten szerette a nyugalmat és a csendet. Régebben sokat járt két barátjával különféle helyekre. Esténként gyakran mentek szórakozni, ahol - mint afféle egyetemisták - bőven fogyott az alkohol is. Changbin és Chan állítása szerint a részeg Minho, a világ legszórakoztatóbb Minhoja.

Ahogy lassan egyre közelebb került az ominózus ajtóhoz kissé elkapta a szorongás. Tudta jól, hogy Choi néni soha nem haragudna senkire, soha nem is erőltette senkinek, hogy terápiára járjon. Az volt az elve, hogy ezt a másik félnek is eleve akarnia kellett, hogy jól működjön a dolog. Minho eleinte áldotta ezért a hozzáállásért, de most, hogy úgy érezte, elért élete mély pontjára, már kicsit azt kívánta, bárcsak Choi néni erőltette volna a gyakori látogatást. Akkor talán Minho most összeszedettebb lenne.

Az ajtóhoz érve vett egy mély levegőt és hallgatózni kezdett kicsit. A helyiségből egyetlen egy mukk sem hangzott, csak mintha egy kis apró, halk suttogás szűrődött volna ki onnan. Minho határozottan kopogott, mire Choi asszony kikiálltott.

-Kérlek várj egy kicsit kint, mindjárt végzek! - Minho helyet is foglalt a folyosón elhelyezett kanapék egyikén, feszülten meggyűrte kissé nadrágja anyagát, majd az ajtót kezdte bámulni, mintha az annak következtében képes lenne eltűnni és soha nem kinyílni. Viszont ez pár percen belül bekövetkezett és Choi néni pillantott ki rajta szokásos, kedves mosolyával az arcán. - Azt hittem, hogy többé már nem jössz. - Lépkedett Minhohoz és gyengéden megcsípte az arcát, mire Minho halkan felnevetett. - Nagy a baj, ugye?

-Igazából nem tudom, ezért jöttem. - Vont vállat elkeseredetten, mire Choi néni aggódóan ráncolni kezdte a szemöldökeit.

-Gyere kedvesem, utána járunk. - Invitálta be Minhot aprócska kis rendelőjébe, ott viszont egy meglepő személy volt, Han Jisung.

Az apró fiú épp pakolt valamit a táskájába, észre sem vette, hogy Choi néni visszatért Minhoval együtt. Aztán felpillantott, és kissé ijedt, elkerekedett szemekkel nézett az idősebb fiúra. Minho esküdni mert, hogy nem értette pontosan, miért érzett emiatt bűntudatot és aggodalmat egyaránt. Talán amiatt volt, mert Jisung annyira kicsinek és törékenynek tűnt, hogy Minho legszívesebben csak elzárta volna a világ elől és megvédte volna bármitől. Pufók arca és ártatlanul csillogó mókus szerű szemei csak még édesebbé tették a megjelenését, teljesen elvonva a figyelmet, valójában kifejezetten vagány ruháiról. Minho eddig észre sem vette, de Jisung... látszólag szerette a rock'n'roll-t. Egy kinyúlt, AC/DC feliratos szürke póló volt rajta, ahhoz pedig egy fekete, szakadt farmer, és egy enyhén szögecses, szintén fekete platform cipő tartozott. Ez határozottan az ellentéte volt Jisung külsejének.

-Mára végeztünk Jisung, nyugodtan elmehetsz. - Mondta a fiatalabbnak kedvesen Choi néni, aki erre végre képes volt levenni tekintetét Minhoról és egy apró mosoly kíséretében bólintott a terapeuta felé. Felállt az eddig helyéül szolgáról székből és vállára kapva hátizsákját, intett egyet Choi néninek és távozott a szobából.

Minho továbbra is döbbenten nézett a székre, amelyen még pár másodperccel ezelőtt Han Jisung ült. Nem tudta, hogy miért, de valamiért pezsdítően érdekesnek és különlegesnek tartotta a fiatalabb fiút. A kisfiús, édes megjelenése azokban a ruhákban kifejezetten... fura volt. Igen, fura volt, de valahol nagyon érdekes, ami egy kissé felvillanyozta Minhot.

De aztán kiesve a transzból, Minho végre észhez tért.

-Han Jisung is jár Önhöz? - Kérdezte döbbenten Choi nénit, aki erre először szórakozottan nézett fel papírjai halmazából, majd kedvesen nevetve legyintett egyet.

-Minden héten egyszer találkozunk, igen.

-De hát... hogyan beszél vele? Tud jelelni? Vagy Jisung végig csak ír Önnek? - Choi néni erre ismét csak kuncogott.

-Az csak legyen Jisung és az én titkom. Egyébként sem beszélhetek a pácienseimről, hisz tudod. - Minho erre egy aprót bólintott, elvégre érthető volt. Choi néninek az is a dolga volt, hogy bizalmasan kezelje őket és ne kotyogja ki a dolgokat, amiket mások elmondtak neki. Voltak érzékeny esetek, amiket csak nagyon finoman lehetett kezelni. - Foglalj helyet. - Intett egyet Choi néni, mire Minho erre kissé összeszorult gyomorral ugyan, de leült a szobában található egyetlen szabad székre. - Nos... ott kezded, ahol szeretnéd.

-Nem is tudom igazán... - Húzta össze magát Minho, mintha csak azt tesztelné, képes e olyan kicsire összezsugorodni, hogy aztán végleg eltűnjön a Föld felszínéről. Nem tudta, pontosan mit is akart elmondani Choi néninek, hogy pontosan hol is kéne kezdje. Egyetlen dolgot tudott... - Nem érzem valami jól magam Noona.

Egy pár percre fagyos csend állt be. Vagy legalább is Minho fagyosnak érzékelte. Ugyanis Choi néni továbbra is türelmesen vizslatta őt kedves szemeivel és várta, hogy újra megszólaljon a fiú. Minho viszont csak feszülten gyűrögette farmeját, a tenyerei izzadni kezdtek, így enyhe nedves foltokat hagyva a durva anyagon.

Nem tudom mit kéne mondanom...

-Minho... - Szólalt meg egy idő után kedvesen Choi néni. - Tudod, hogy itt semmi sem kötelező és csak ritkán teszek fel kérdéseket, nem véletlenül. Azt szeretném, hogy a szívedből beszélj. Hogy ennyi idő után pontosan mi is késztetett szerinted arra, hogy visszatérj ide. Ha nincsenek meg a fejedben a szavak, akkor semmi gond, én türelmesen várok, de ha bármi van, amit csak meg tudsz fogalmazni és el akarsz mondani, akkor nyugodtan mond. Tudod jól, hogy nem az az ember vagyok, aki bármi miatt meg fog ítélni. - Minho erre egy aprót bólintott. Még továbbra sem tudta mit is kéne mondania, de Choi néni szavai mintha varázslatként hatottak volna és végre, kissé megeredt az eddig megfagyottnak tűnt nyelve.

-Nem érzem magam valami jól. Nem tudom, hogy pontosan miért pont most érzem így magam. Eddig biztos voltam benne, hogy a projektem miatt, amin már egy ideje dolgozom, de most már kezdem úgy érezni, nem pontosan ez a bajom.

-Áttörtést értél el a munkádban?

-Igen, de egyben nem egészen. - Dőlt hátra a kényelmes széken és a plafont kezdte vizslatni. - Tudja... végre hallottam azt a hangot, amit már egy ideje kerestem.

-Ooo... Akkor végre kész leszel?

-Nem. Nem tudom, hogy ki énekelt akkor, amikor hallottam, nem találtam meg. De nem is ez a lényeg. Hibáztattam magam, hogy elpocsékoltam az esélyeimet, de igazából ha belegondolok, már csak egy kicsit is inkább örülnöm kéne, mint szomorkodnom. Elvégre tudom, hogy nem őrültem meg, tényleg hallottam akkor valakit énekelni. Talán az lehet a baj, hogy évekig azt hittem, megőrültem, vagy legalább is fokozatosan el megy az eszem, de nem. És ez idő alatt rémesen bántam a barátaimmal.

-El kezdett zavarni a gondolat, hogy eddig rosszul bántál velük? A barátaiddal?

-Talán... nem tudom, annyi dologtól zsong egyszerre a fejem, nem tudom, hogy mire kéne gondolnom.

-Minho... miért olyan fontos neked az a hang? Miért olyan fontos neked az a projekt? Miért volt eddig fontosabb bárminél?

Azt sajnos nem mondhatom el... Elítélne.