Ha nap közben hideg és fagyos volt az idő, akkor ahogy estefelé lement a nap a horizonton, a hőmérséklet csontig hatolóan jeges lett. Szöul bár forgalmas főváros volt, és általában még az éjszaka közepén is sok ember járt az utcákon, most alig voltak páran. Sűrű, ködszerű eső is esett a hideg mellett, nem csoda, hogy sokan inkább ma este igyekeztek minél hamarabb otthon lenni.
Ebben a csendes magányban sétált kettesben Jisung és Minho. Az idősebb nem kifejezetten volt az a fagyos típus, így zavartalanul, a hideget meg sem érezve lépkedett, míg mellette a fiatalabb kellemetlenül vacogott és próbált helyenként apró szökkenésekkel felmelegedni. Pisze orra kipirult és folyt - mintha meg lett volna fázva -, kezei mélyen kabátjának zsebeibe voltak temetve, mégis szinte jéghidegek voltak. Minho szorosan hozzásimulva dörzsölte a karjait és a vállait, abban reménykedve, hogy így talán kevésbbé fog fázni a fiatalabb és ez valamilyen szinten segített is. Jisung zavarától kipirulva simult a lehető legközelebb Minhohoz, a szíve ezerrel kalapált a mellkasában, az pedig csak a cseresznye volt a hab tetején, mikor az idősebb néha kellemesen felkuncogott, ahogy Jisung rakoncátlan, a sapkája alól kikandikáló szőke tincseit méregette.
-Mire odaérünk, jégcsap lesz belőled. Hogy lehetsz ennyire fagyos? - Jisung mostanában többször is szólásra nyitotta a száját, hogy aztán elégedetlenül visszacsukja azokat, mikor ismét nem távozott hang belőlük. Annyira szeretett volna mélyebb történeteket és beszélgetéseket megosztani Minhoval. Valódi beszélgetéseket, mert bár mostanában előszeretettel csevegtek telefonon az erre szolgáló alkalmazásban, ez mégsem ugyanolyan volt, mintha szemtől szembe álltak volna egymással és csak egyszerűen kicsusszantak a szavak az ajkaikon. - Olyan a hőháztartásod, mint a legtöbb lánynak. - Jisung erre áldühében egy aprót boxolt Minho hasába, aki erre önfeledten felnevetett; vagyis talán önfeledten, már maga Minho sem tudta, hogy pontosan mit akar és mit érez.
-Tudod... soha nem beszéltem róla, de szeretem a ködöt. - Jisung erre meglepett szemekkel nézett hyungjára, látszólag nem nagyon tudott mit kezdeni a semmiből jött mondattal, de valójában nem bánta. Minden új dolog, amit megtudott az idősebbről, számára egy csodálatos információ darab volt. Egy újabb ismerettség, ami miatt csak még mélyebben beleesett Minhoba.
A fiatalabb zavarodottságát látva Minho - őszintén - elmosolyodott.
-Csak meg akartam törni a csendet és... nem tudom, látva azt, hogy milyen volt a mai idő, milyen volt az utóbbi időszakban az idő, eszembe jutatta, hogy még soha, senkinek nem beszéltem erről. Szerintem nem lesz meglepetés, ha ezt mondom, de sokan nem szeretik ezt a fajta időjárást. A hideget, az esőt és persze a ködöt. De én valójában mindig is imádtam. Van egyfajta olyan szépsége, amit nem sokan érthetnek meg. Elvégre csak nézz körbe, persze, ijesztő is lehet a látvány, illetve pont az, hogy alig látsz valamit, mert sötét és ködös az idő, még az égen lévő csillagokat - amiket oly' sokan szeretnek - eltakarja. Szerintem is szépek a csillagok, de bármikor feláldoznám őket azért, hogy inkább a rejtélyes, szürke ködöt nézzem. Nem zavar a hideg, nem zavar benne az égvilágon semmi sem. És csak még inkább szeretem, mikor abban a sűrű zavarban látni lehet néhány pislákoló fényt. Fényeket, amelyek újabb kis rejtvény darabok, apró kis jelek arra, hogy bár nem látjuk, de a ködön túl mindig van valami. Szeretem a rejtvényeket és a nem egyértelmű dolgokat, hát nem fura? - Nevetett fel kissé szégyenlősen. - Sokan furának tartanak. - Ahogy hosszú monológja végére ért, elérték a kicsiny lakás bejárati ajtaját, ahol Jisung a mindennapjait töltötte. Kényelmes csenddel körülöttük beléptek az előtér kellemes melegébe és miután levetették felesleges ruhadarabjaikat, Minho hirtelen egy fagyos, de egyben meleg ölelésben találta magát.
Jisung egész teste ki volt hűlve, de a megmagyarázhatatlan melegség, mely a lelkéből áradt, felfűtötte a pillanatot. Minho nem igazán értette a cselekedet, zavarodottságát viszont egy tőle lassan eltávolodó test és egy apró szintén jeges csók az arcán szakította meg.
-Én... - Egy halk szó csusszant ki Jisung ajkai közül, de látszólag hiába próbálkozott továbbra is a beszéddel többre akkor nem volt képes, ezért csak egy apró üzenetet írt le kis füzetébe.
"-Én is szeretem a ködöt." - Minho erre finoman elmosolyodott és ismét magához szorította a lassan melegedő, vékony testet.
Mit is csinálok én pontosan? Már majdnem beszélt nekem, ezek szerint jól haladok. De mit is csinálok? És miért csinálom? Látva, ahogy Sungie egy apró teáskannát helyez a lángra és hallva, ahogy halkan dúdol magában mellé, fura érzéseket váltott ki bennem. Valamiért a szívem egyszerre melegedett fel és szakadt szét darabjaira. Nem tudott még rendesen beszélni hozzám, de már halkan dúdolt és bár ismét eszembe jutottak azok a szörnyű képek, a hideg eső, a kopár táj, a jeges szürke márvány és az élénk vörös rózsák, valami fura melegség kizárta a hideget. Nem engedte, hogy megrontsa a meghitt pillanatot, pedig akkor határozottan úgy éreztem, hogy minden kellemes tényező mellett, valami nagyon nincs rendben. És ami nem volt rendben, azok a koszos és nyomorult szándékaim voltak. Valamiért bűnösnek éreztem magam. Valamiért egyszerre akartam messzire elfutni, elemenekülni és a vígaszt nyújtó karokba esni. Mit csinálok én? És miért csinálom?
Jisung egy lágy mosollyal az ajkain fordult a csendben, egy helyben álldigáló Minho felé, mindegyik kezében egy-egy nagy csésze forró tea. A dúdolást még most sem hagyta abba. Annyira beszélni akart Minhoval és bár csalódott volt az újabb sikertelenség miatt, de annak örült, hogy legalább ennyire futotta. Egy altatót dalolt halkan magában, az édesanyja énekelte sokat neki lefekvés előtt, amikor otthon élt még. Ez a dal egészen kamaszkoráig elkísérte. Amikor traumatizálódott és elvesztette a hangját, egy időre a családjával sem tudott beszélni. Jisung emlékeiben a mai napig élesen élt anyja és apja szomorú tekintete, a testvére aggódó szemei. Emlékszik arra, mennyit nyüszített a jelenlétében a kutyája, mert hozzá sem beszélt akkoriban. Emlékszik arra is, hányszor voltak stressztől és szorongástól átitatott éjszakái, hányszor kelt fel sírva és hányszor jött be hozzá az édesanyja, hogy szorosan magához ölelve a nagy, kamasz gyermekét, altatót énekeljen neki, akár egy kisgyermeknek. Jisung mindennél jobban szerette a családját és nem akarta őket több fájdalomnak és szomorúságnak kitenni.
A fiatalabb óvatosan lépkedett a nappaliban lévő kanapéhoz - nehogy kiloccsanjon a bögrékből a forró tea - és a dohányzó asztalra helyezte a csészéket, majd finoman megpaskolta maga mellett a helyet.
-Köszönöm Sungie. - Telepedett le mellé Minho és az egyik bögrét felkapva belekortyolt a még meleg italba. - Oké... néha azért én is fázom. - Ismerte el kuncogva. - Egyébként a dal... amit dúdoltál, mi az? Ismerősnek tűnt...
"-Egy altatódal, anyukám énekelte nekem sokat. Mindig lenyugtat, ha egyáltalán csak rá is gondolok."
-Áhh... Akkor ezért volt ilyen ismerős. - És bár Minho soha nem volt igazán biztos az énekhangjában, lágyan neki kezdett...
"Alszik az erdő,
Alszik a mező,
Alszik a hinta,
Alszanak a fák.
Alszik a macska,
Alszik a kisegér,
Alszik a szomszéd,
Alszik a világ.
Hamar te is aludjál,
Szívem csücske lelkem,
Álmosan a holnapot
Meglátnod ne keljen.
Jó Anyácskád vigyázz rád,
Óvja minden lépted,
Tudja Isten megtenni
Bármit is Te érted."
- Malek Andrea: Ringató
Jisung nem értette, hogyan eshet még mélyebbre, de már nem is törődött vele. Ahogy Minho egy ponton félbehagyta a dalolást, a fiatalabb kivételesen bátran felé hajolt és lágyan megcsókolta.
És Minho viszonozta.
Mit csinálok én?
YOU ARE READING
A néma és a lélektelen - MinSung f.f.
Fanfiction"Minho manapság már nem az igazi. A rugalmas, táncra edzett test mára már feledésbe merült. Egyszerű buzgóság vagy kiégés? Erre senki nem tudja a választ, hogy miért, de Minho már nem a régi. A feledhetetlen tehetségű táncos bezárkózott és a maga ud...
