Jisung kimondhatatlan nyugalmat érzett. Régóta nem volt már ilyenben része. A szorgalmi időszak utolsó hete csupa feszültséggel és aggodalommal telt, egészen az utolsó napig. A rendőrség hamarabb kiderítette zaklatóinak személyazonosságát, mint gondolta és hirtelen beállt a csend és a nyugalom. Jisung az nap kerek egész két órát zokogott otthon Minho karjaiban és a többiek jelenlétében, mikor összeültek megünnepelni a sikert. Mérhetetlen mennyiségű stressz és aggodalom szabadult ki a testéből, olyan sok, hogy nem sokkal utána álmosan dőlt el nappalijának kanapéján és elaludt, miközben a többiek hangosan nevettek a filmen, amit épp néztek. A néma fiú onnantól kezdve nem sokra emlékezett az estéből, csak egy érzés maradt meg, ahogy valaki gyengéden simogatta a fejét, mielőtt még elragadta volna az álom.
A többiek megkönnyebbülve sóhajtottak és elcsendesedtek, mikor a Jisunggal a kanapén ülő Hyunjin lepisszegve figyelmezetette őket, hogy egyik barátjuk elaludt. Egy ideig mindenki csendben figyelte Jisungot, ahogy halkan piheg és szuszog, a szemei alatt húzódó méteres karikák már most halványodni látszottak. Nem csak a néma fiú, mindenki nagyon aggódott az utolsó héten. Utolsó nagy számonkérések és beadandók, utolsó nagy hajtások és a rendőrség híreivel együtt számukra is minden hirtelen csendesett el.
Seungmin egy vékony pléddel a kezeiben tért vissza a többiek közé, majd óvatosan Jisungra terítette azt. Ekkor döntött úgy a csoport, hogy onnantól kezdve már csak csendben élvezik egymás társaságát, majd szép lassan távozni készültek, egészen addig, míg már csak Hyunjin és Minho maradt.
-Nyugodtan haza mehetsz hyung. Majd vigyázok rá. - Az eddig némán figyelő Minho ekkor kiszakadt a transzból, amiben már egy ideje benne volt, és a nála fiatalabb, hosszú hajú fiúra nézett.
-Nem maradhatnék vele én?
-Hmm... megértelek hyung, csak Jisungot féltem. A frászt fogod hozni rá reggel. - Kuncogott halkan az orra alatt, míg Minho lassan könnyekkel fenyegető szemekkel nézte a néma fiút.
-Kérlek...
-Jó, rendben. - Sóhajtott egy nagyot Hyunjin, majd óvatosan felállt a kanapéról és egy óriásit nyújtózkodott. - Úgy is már beállt a derekam.
-Köszönöm Hyunjin... - Az említett tekintete erre kedvesen mosolygó lett és halkan ellépkedve Minho mellett, annak haját is felborzolta.
-Ugyan... még ha meg is ijed reggel, szerintem neked jobban fog örülni, mint nekem. - Az az apró kis feszültség, ami egészen addig Minho és Hyunjin között húzódott, mára már teljesen megszűnt. Hyunjin a társaságból mindenkinél többet tudott Jisungról és Minho egy ponton úgy érezte, hogy róla is. Ez egy fura, kimondatlan kötelék volt, ami összefűzte egy szoros barátságba a dráma királynővel, hiszen Minho tudott Hyunjin barátnőjéről és a gyűrűről, amit már egy ideje magánál hordott; és Hyunjin tudott Minho még el nem ismert vonzalmáról Jisung felé. - Estére zárd be az ajtót magatokra. Amilyen fáradtnak tűnt már egy ideje, szerintem most semmire nem fog felébredni, szóval szerintem nyugodtan elmehetsz fürdeni is, ha szeretnél. Jól vigyázz rá! - Minho egy aprót bólintott Hyunjin felé, aki gyorsan felkapva téli bakancsait és kabátját, kilépett a kicsiny lakás bejárati ajtaján. Minho ekkor nagyot sóhajtott. Az egész heti feszültség hirtelen lekerült a vállairól és akkor másra sem vágyott, csak arra, hogy végre ő is aludjon egy nagyot.
A néma fiúra pillantott. Valóban mély álomban volt, meg sem rezzent. Úgy gondolta, hogy a legjobb az lenne, ha bevinné a szobájába és az ágyon aludna, ha a kanapén alszik egész éjjel, reggelre beállna a háta. Így Minho ugyan kissé vonakodva, önnön határait feszegetve, de óvatosan Jisung köré tekerte a takarót, hogy az ne essen le útközben és ugyanolyan óvatosan a karjaiba vette a fiatalabbat. Habár nem volt közöttük nagy a magasságbeli különbség és Jisungnak látszólag jól felépített teste volt, mégis nagyon könnyűnek érződött a karjaiban és olyan kicsinek és sebezhetőnek.
Lassan az ágyára helyezte az alvó fiút, majd elgondolkodott. Helyénvaló lenne mellette aludnom? Nem akarom, hogy haragudjon rám. Ha ébren lenne, beengedne maga mellé? Ezekkel a gondolatokkal helyezkedett el Jisung mellett óvatosan és bár már amúgy is úgy érezte, a határait feszegetni, de nem bírta megállni, hogy ne ölelje magához szorosan a fiatalabbat és úgy aludjon el.
...
Jisung hosszú idő óta először ébredt kipihenten másnap. Ahogy elégedetten nyújtózkodni akart egyet, akkor vette észre, hogy hátulról érkezve két kar vasmarkolatban tartja a derekát és bár elsőre sikítani akart, viszont ahogy kissé hátrafordulva kedvenc hyungját látta maga mögött, hirtelen minden ijedtség és félelem távozott a testéből. Ez csak Minho...
Szombat volt, így a néma fiú elgondolkodott azon, hogy ha már ilyen békés és meghitt jelenleg minden, akkor ezt élveznie kéne és tovább aludni. De aztán elgondolkodott Minho előző napi szavain, azon, amikor az idősebb arról beszélt, hogy bár szombat lesz, de be kell mennie az egyetemre valamikor a nap folyamán. A félév a tegnapi nappal hivatalosan is végetért, így rejtély volt az idősebb szándéka. A néma fiú óvatosan simított a derekán lévő egyik karra, mire a mögötte lévő egy nagyot sóhajtott.
-Még egy kicsit... - Motyogta halkan Minho és ha lehet, csak még közelebb férkőzött Jisunghoz és még szorosabban ölelte magához a fiatalabbat. A néma fiú szíve erre ismeretlen okokból hevesen kezdett verni és ugyan ekkor már tényleg nagyon érett benne egy hatalmas sikítás, végül csak szemeit forgatva vett egy nagy levegőt és ezúttal böködni kezdte az ominózus kart. - Jól van... fent vagyok. - Engedte el végre az idősebb.
Minho nagyokat nyútózkodva ült fel az ágyban, mellette már a fiatalabb is ült és csendben figyelte hyungját, aki mikor jobban összeszedte magát, végre észbekapott.
-Basszus! Ha kellemetlenül érintett téged ez az egész, bocsánat. Hajlamos vagyok arra, hogy mindig magamhoz ölelek valamit vagy valakit este. Ugye nem baj? Meg az se baj, hogy itt aludtam? - A fiatalabb csak kedvesen elmosolyodott és nemlegesen megrázta a fejét, mire Minho egy nagy levegőt véve megkönnyebbült. - Miért ébresztettél amúgy fel? - Jisung az éjjeli szekrényen lévő telefonjáért nyúlt, hogy végre tudjon kommunikálni.
"-Tegnap mondtad, hogy ma be akarsz menni az egyetemre. Nem akartam, hogy miattam lekéss valamit. Bár látom, amúgy is már dél múlt."
-Ó... igazából csak ott maradt pár cuccom a szekrényemben az öltözőkben, többek között a pendriveod is, amin a dal van. Most, hogy lecsillapodtak a dolgok, végre meg tudom hallgatni. Azért akarok bemenni. - Jisung szívét egy jó féle melegség járta át, de egyben enyhe aggodalom is urrá lett rajta. Nagyon szerette volna, ha Minhonak tényleg tetszik a zene, amit készített a táncos projektjéhez. - Mi a baj Ji?
"-Csak kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz szólni hozzá. Sokak szokták használni az egyetemen az alapjaimat, de attól még nem biztos, hogy minden jó, amit csinálok."
-Ugyan... téged ismerve zseni lesz. - Nevetett fel kedvesen az idősebb, majd kissé kelletlenül kimászott az ágyból. - Azt hiszem akkor el is indulok. - De ahogy lépett volna ki a szoba ajtaján, egy finom érintést érzett a karján. Érdeklődve nézett a fiatalabbra, aki gyorsan legépelve válaszát mutatta fel neki a telefonját.
"-Rajta van az itthoni gépemen is. Azon is meghallgathatod, ha szeretnéd. :)" - Minho erre elmosolyodott.
-Az jó lenne. - A néma fiú lelkesen pattant ki erre ágyából és bár reggeli elgémberedett lábakkal ugyan, de a nappaliban lévő íróasztalához ment és abba belépve kezdte el kikeresni a megfelelő fájlt. Minho addig lágyan mosolyogva lépkedett ő maga is asztalhoz, majd mikor a fiatalabb hellyel kínálta, az asztal előtt lévő irodai széken helyet is foglalt. Jisung hyungja fejére csúsztatta a fülhallgatóját és akkor elindította a zenét.
Minho a szemeit lehunyva merült bele a lágy melódiába, a felvezető részbe és mikor már elmélyedt volna a zenében, a szemei hirtelen kipattantak. Ez a... ez a hang... Jisungé? Ezt a hangot kerestem már egy éve...
KAMU SEDANG MEMBACA
A néma és a lélektelen - MinSung f.f.
Fiksi Penggemar"Minho manapság már nem az igazi. A rugalmas, táncra edzett test mára már feledésbe merült. Egyszerű buzgóság vagy kiégés? Erre senki nem tudja a választ, hogy miért, de Minho már nem a régi. A feledhetetlen tehetségű táncos bezárkózott és a maga ud...
