A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

16.rész - Szemek, amelyek átlátnak rajtam

Az nap hideg, esős idő volt. Az idei tél nem mutatta eddig egyetlen szép oldalát sem. Sokat esett az eső, jegesen hideg vízcseppekben, helyenként az ónos eső miatt közlekedni is alig lehetett. Még csak egy aprócska, vékony hóréteg sem esett a decemberi napokban. Mindenhol csak eső és köd. 

Jisungnak rossz kedve volt. Fáradtnak, nyúzottnak érezte magát, egyetlen örömteli órái közé azok tartoztak, mikor a többiekkel volt, vagy éppen mikor Minho meglátogatta vagy egy újabb randevúra vitte. Az idősebb ajkairól viccként szólalt meg a "randevú" szó, mintha nem is igazán gondolná komolyan a dolgot, még csak kicsit sem. Jisungnak pedig ez fájt, de elismerni már nem volt hajlandó. Inkább mindig hamis reményekkel a szívében fogadta el a találkozókat, mindig örömteli, reménykedő mosollyal nézett az idősebb fiúra. Valamiért úgy érezte, Minhora akár az életét is rábízná, és akarva-akaratlanul, de reménytelenül naív módon szerette a másikat és képtelen volt relatív gondolkodásra. Minho tiszta szív és kedves volt, nem? Soha senkinek nem ártana, soha nem ártana nekem sem. Főleg nekem... miért ártana? Jól gondolom, ugye?

Jisung fájdalmasan naivan állt Minhohoz. Nem látta azt, amit Chan és Changbin az utóbbi időben. Nem vette észre Minho hirtelen viselkedés változását és többnyire semmi gyanúsat sem, pedig ordított róla, valami nem volt rendben. Chan és Changbin őszintén aggódtak, hogy ez egy lassan feszülő, növekvő buborék kezdete, ami egyszer eléri határát és kipukkan, de a pukkanás közel sem lesz vidám és fájdalom mentes. Valaki meg fog sérülni mindenképp, már csak az volt a kérdés, mennyire?

Jisung számára ugyan nem, de Changbinék számára nyílvánvaló volt az álkedvesség, az amögött megbúvó rosszakarás. Vagy inkább nem is rosszakarás volt, hanem valami más. Mindenesetre látszott, Minho nagyon szeretne valamit és aggódtak Jisung miatt. Mérhetetlenül.

A három zeneszerző szakos az nap bent ült az egyetem egyik felvevő szobájában. Hosszú és kimerítő folyamatok árán, de végre megszerezték maguknak az egyik jól felszerelt helyiséget. Egy ilyen szoba volt minden tanuló és már nem tanuló producer álma. Némelyik szórakoztató cégnél nem volt ilyen felszeretségű, drága berendezés, szóval jól kellett vigyázni rá. Ismerve azt a tényt, hogy némelyik egyetemnek közel sem volt elég pénze arra, hogy ilyen szinten felkészült legyen, nagyon hálásak voltak a dékánnak, aki soha nem sajnálta a hallgatók elől a pénzt. Valóban, megváltás volt ide járni, nem véletlenül volt nehéz bekerülni.

A három közül talán Chan volt a legfáradtabb. Akár a táncszakosoknak, a többi szaknak is, többek között a zeneszerzőknek is minden félév végén be kellett mutatni egy mestermunkát. Ez bármilyen műfaj és hangzás lehetett, az volt a lényeg, hogy közel elfogadható legyen a vezetőség számára, ugyanis enyhébb esetben félévet kellett ismételni, de akár el is bocsájthattak. Viszont amennyire ijesztően és rosszul hangzott ez, a léc nem volt elérhetetlenül magasan, kisebb művekkel is elő lehetett állni, de a három fiú, és leginkább Chan, borzasztóan maximalista egyén volt. És mindemellett még aggódott a magánéletbeli gondokért is, Jisungért és azért, hogy mit készült Minho tenni. Chan imádta Jisungot, nem akarta, hogy bármi sérelem érje a fiatalabbat, tudva, már így is történt elég tragédia vele. 

Chan értő szemekkel nézett végig a legfiatalabbon. Látta Jisung fáradt, de törhetetlen tekintét, miközben vadul dolgozott a projektjén. Látta a hatalmas, bő ruhákat, amik szinte mindent eltakartak a fiúból. Chan tudta, hogy Jisung kicsi, szinte a legkisebb a csoportjukban, de a nagy ruhák, melyekbe néha szinten teljesen elveszett a vékony test, csak még kisebbé és törékennyé tette. Chan nem igazán tudta, hogy pontosan milyen is lehet a néma fiú teste minden alatt. Ez nem egy olyan dolog volt, ami szexuálisan érdekelte, egyszerűen csak reménykedett abban, hogy a vastag borító alatt Jisung nem olyan vékony és sebezhető, mint ahogy ő képzelte. Reménykedett benne, hogy nem olyan törékeny, hogy Minho vagy akár bárki egyszerűen bánthassa. 

És mint mondani szokás, nem szabad az ördögöt felfesteni a falra, ugyanis egyszeriben határozottan kopogtak a stúdió ajtaján, majd az ajtót kitárva Minho műies mosollyal megáldott arca jelent meg előttük. Minho régóta az egyik legjobb barátjuk volt, Chan mégis látta Changbin arcán az aprócska grimaszt, ahogy a táncos egy fülig érő mosollyal az arcán lépked aggodalmuk fő tárgyához és egy aprócska puszint hint annak szőkített, kócos buksijára. 

-Hogy álltok? Még tegnap ígértem Jisungnak egy vacsorát és nem akarom, hogy minden bezárjon, mire odérünk. - Chan egy ponton valamiért iszonyatos félelmet és szorongást érzett a mellkasában. Ez csak Minho... nem szabad ilyet feltételeznem az egyik legjobb barátomról. Nem tenne ilyet.

Chan a szája sarkába erőltetett egy aprócska mosolyt és mérgét elharapva próbált úgy válaszolni Minhonak, hogy hangjában a legkisebb kétség és idegenség se hallatszódjon.

-Elég jól, szóval ha Sungie menni akar, akkor nyugodtan menjetek. 

"-Ti is jöttök Channie hyung?" - Jisung néha annyira aranyos volt, hogy abba Chan szíve belesajdult. Bánta azt, hogy évekig nem is néztek a néma fiú felé, csak Changbin beszélt róla néha. Viszont hiába Jisung mézes személyisége, ha Chan azt látta a szeme sarkában, ahogy Minho arcáról egy pillanatra leesett a mosoly, majd hirtelen vissza is tért. Jobb lesz, ha megyünk. És ahogy erre gondolt, Changbinra pillantott, aki csak bólintott egy aprót felé, mintha értené minden egyes gondolatát. 

-Szívesen mennénk, ha Minho nem bánja. Elég volt már mára ez a sok minden.

-Nem bánom, gyertek csak. - Minho hangjában valami nagyon más volt, de Chan egyenlőre nem tudott foglalkozni vele. Csak az érdekelte, hogy legalább így hosszabb ideig tudja szemmel tartani Jisungot. 

...

Az egyetem épületén kívül erőteljesen fagyos volt az idő. Minhon kívül mindannyian vacogtak, egészen addig, míg el nem érték a kis pho levesezőt, ahova rendszeresen jártak vacsorázni. Útközben Minho egyik karja végig Jisung vállain volt és olyan mozdulatokat csinált, mintha fel akarná melegíteni a vacogó kabát hegyet. 

A vacsora is nagyjából így telt. Jisung és Minho végig, mintha a saját világukban lettek volna és ekkor talán az idősebb mosolya tényleg őszintének tűnt. Chan mérhetetlenül aggódott továbbra is, de egyben egyfajta megnyugvást is talált. Talán Minho hamarosan rájön, milyen értéket tart a kezében.

Chan akkor jött rá, hogy sok mindent már nem tehet az üggyel, mikor egy pillanatra Jisungra nézett. Olyan elvarászoltan, szinte szívekkel a szeme helyén nézett Minhora, mintha maga a megtestesült boldogsága öltött volna formát előtte. Olyan egyszerűen simult Minho karjaiba, olyan egyszerűen mosolyodott el az idősebb viccein, hogy menthetetlennek tűnt az egész. És valójában illett is azokba az ominózus karokba. Valamiért tökéletes párnak tűntek ránézésre, Chan szíve pedig fájdalmasan megsajdult. Vagy megpróbálja Minhot észhez téríteni, vagy hagyja, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. 

Végül is Chan és Changbin hiába próbálták volna védelmezni Jisungot, már csak arra készülhettek fel, ha majd a darabjait kellett felszedni a koszos földről. Ugyanis ahogy végetért az este, ahogy mindenki hazament, hogy kipihenje a nap fáradalmait, Minho egyenesen Jisung lakására ment és annak békés sötétjében megosztotta első csókjukat az angyal hangú néma fiúval. 

Jelentem, még élek, sajnálom, hogy ennyit kellett várni. (Már csak 3 hét a szemeszter végéig)