A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

2.rész - Talán mégis léteznek csodák?

Eleinte nem is gondolta, hogy egyáltalán hihet a fülének. Nagyon halkan szólt az ének, mégis, szinte tapinthatóan valóságos volt, és valahonnan a közelből jött.

Minho eleinte mozdulni sem bírt a döbbenettől. El se tudta hinni, hogy végre meg van. Meg van az a hang, amit akkor, azon a bús éjszakán hallott az esőben ázó, vörös rózsák mellett. Lassan, remegő, bágyadt lábakkal felállt a helyéről, és mintha csak meg akarná tapintani a tónust, a levegőbe emelte egyik kezét. Aztán a hirtelen jött döbbenett eltűnt és határozott rendülettel kiszaladt a folyosóra. Ahogy kitárta helyéről a nagy faajtót, az nagyot csapódott, mire a hang is elhallgatott. Minho ijedt, elkerekedett szemekkel kémlelt körbe, a tőle balra lévő folyosóra valahonnan fény vetült és apró lépések hangzottak fel. Egy percig sem gondolkodott, sebesen szedte lábait, hogy az ominózus folyosó legvégére érve egy kitárt ajtajú, üres felvevő szobával találja szembe magát. Csalódott, szomorú sóhajjal, enyhe könnyekkel a szemében lépett be a helyiségbe, hogy aztán még szomorúbban vegye észre, már tényleg nem volt ott senki.

Bízott abban, hogy talán a hang tulajdonosa rövid időn belül visszatér, de aztán ismét halk lépteket hallott az egyetem csendes és sötét folyosóiról. Minho ezúttal óvatosan lépkedve hagyta el a szobát és élesen hegyezve a fülét kereste a lépések forrását. Egy árnyék vetült fel ismét balról, mire felkapta a fejét és az egyén után vetődve azt szorosan a karjai közé ragadva esett az ismeretlennel együtt a hideg kőpadlóra.

Minho fájdalmasan morogva dörzsölte a hátát, aztán lelkesen az alatta lévő személyre pillantott, hogy hamar csalódjon. Ugyanis az a valaki, akit elkapott, nem más volt, mint Han Jisung. Minho mérgesen morogva leszállt az ijedt tekintetű fiúról és bár semmi kedve nem volt hozzá, jobbját ajánlotta a fiatalabbnak.

Jisung a rémülettől elkerekedett szemekkel nézett fel hyungjára, akinek mogorva hangjára egyből elfogadta a segítő kezet és felállt ő is a padlóról.

-Nem hiszem el, hogy pont téged sikerült elkapnom és nem őt... - Morogta az orra alatt az idősebb, mire Jisung tekintete értetlenbe fordult. - Héj... esetleg nem tudod, hogy az előbb ki volt a felvevő szobában? - Nézett segélykérően a fiatalabbra Minho, Jisung pedig már épp előkapta egyik jegyzettömbjét és válaszolni akart a kérdésre, amikor Minho csak megvetően felhorkantott. - El is felejtettem... nem beszélsz, ahj... Ennyi felesleges embert. - Minho csalódottan fordult meg és távozott.

Jisung továbbra is értetlen és egyben szomorú szemekkel nézett utána, de mikor realizálta, hogy bizony Minho már nem fog visszatérni, egy nagyot sóhajtva helyezte vissza apró kis füzetét a táskájába.

...

Han Jisung néma volt. Mindenki tudott róla az egyetemen. Sokszor szegény gúny tárgyát is képezte a hallgatók között, de Jisungot ez már nem érdekelte. Idővel megtanulta, hogy az olyan embereknek, mint ő, muszáj vastag bőrrel rendelkezniük, hogy túléljék ebben a világban.

Milyen kis szerencsétlen, olyan kis esetlen, mi? Néma, hogy akar a zenei pályán boldogulni? Soha nem lesz belőle énekes, producer az talán, de énekes soha. Pedig hallottad? Elvileg pont amiatt jött, hogy énekeljen. Nevetséges. Hogy lehet valaki ennyire buta?

Jisung sok rossz és alaptalan megjegyzést kapott már az évek során. A legtöbb a némaságával kapcsolatos volt, de voltak más csúnya és kemény szavak is. Gyakran támadták törékeny testalkata, alacsony termete, pufi arca és vékony dereka miatt. Voltak, akiknek nem tetszett a szőke haja. És voltak, akik az egész külsejét ócsárolták.

Jisung megtanult ezekkel együtt élni.

Egyszer elkezdett edzeni a buta megjegyzések miatt, büszke is volt magára, hiszen szép eredményt ért el, de a megjegyzések akkor sem álltak le. Sokan nevettek rajta, mert bár széles vállai lettek, a dereka még mindig "barbie" volt. Az arca még mindig pufók. Még mindig kissé butácska és naiv. Még mindig néma.