A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

19.rész - Boldog napok, szomorú éjszakák

Van egy kis spicy jelenet, amit őszintén, nem tudom hova kéne besorolonom, szóval...

+16 I guess...

Minho tudta, hogy fontos teendői vannak. Az utóbbi napok egy nagyon mélyre és egyaránt nagyon magasra is vezető hullámvasút voltak. Minho volt boldog, közömbös, mint az eddigi években, és volt elképzelhetetlenül, szívsajdítóan szomorú. És bár úgy érezte, nem lenne helyes minden rossz után Jisung karjaiban vígasztalódni, mégis ezt tette napokon keresztül. Reggel mindig mosolyt tudott csalni az arcára a néma fiú. Ügyetlen volt a konyhában, mégis mindig egy finom reggelivel fogadta, kezein újabb apró égés nyomokkal és a konyhájában egy elképzelhetetlen, méteres kupit hagyva; Minho nem tudta ezeket a reggeleket nem egy mosollyal és egy lágy "kösznömmel" kezdeni. Jisung a maga érdekében túl édes és aranyos volt vele. Minho ezt nem érdemelte meg; legalább is ő így gondolta.

Amint Jisung reggel felkaparta a mély depresszió bugyrából, együtt indultak el az egyetemre. Minhonak bár nem sok kedve volt hozzá, mégis muszáj volt dolgoznia a féléves bemutató előadásán, ráadásul a bemutatójához készített dal Jisung kezei közül való volt, ezt pedig mindennél jobban becsülte, még annak ellenére is, hogy minden egyes gyakorlás elején, ahogy meghallotta az ominózus hangot, a szíve nagyot sajdult fájdalmában. Ilyenkor egy rövid időre... mindig hallotta az esőt.

Míg Minho egész nap a tánc teremben volt, addig a néma fiú vagy Chan és Changbin társaságában, vagy egyedül ült az egyik stúbióban és ő is a mestermunkáján dolgozott. Egy kicsit egyszerűsített dolga volt, de maximalista lévén miért ne adta volna bele minden erejét ebbe a dalba is? Mivel Minhonak már produkált valamit a bemutatójához, így nem feltétlen volt szükséges egy másik mesterművet előállítania, de miért ne tenné, ha nincs más dolga és imádta a zenét? Jisung élete egy ideje szószerint csendes magányban telt. Már nem akart csendet.

Ahogy eltelt egy nap, a két fiú együtt sétált haza. Minho egy ideje az éjszakái nagyját Jisungnál töltötte, de előtte minden este elsétáltak a Lee otthonhoz, hogy megetessék és foglalkozzanak kicsit az idősebb fiú cicáival, majd az attól csak pár perc gyalogútra lévő Jisung otthonába tértek vissza. Esténként Minho főzött mindig, de a fiatalabb is igyekezett minden erejével segíteni neki, ez viszont általában csak pár zöldség felaprításában mindig ki is merült - Jisung rémesen ügyetlen volt a késekkel is - aztán ahogy teljesen besötétedett kint és az aprócska lakásban is, a két fiú aludni ment. Minho az utóbbi időben már el se tudta képzelni azt, hogy Jisung nélkül aludjon. Túl megnyugtató volt a kis test melege mellette.

-Szü... szüleid? - Jisung már apró, határozatlan szavakkal beszélt hozzá, ez pedig minden egyes alkalommal egy mosolyt csalt Minho ajkaira. Az, hogy ez a mosoly valami jó vagy valami rossznak az előjele volt, nem lehetett tudni biztosra.

-Mióta befejeztem az általános iskolát nem sokat vannak otthon. - Vonta meg a vállát lazán, miközben megsimogatta az oldalához szorosan hozzábújó fiú hátát.

-Miért?

-Seungmin szüleihez hasonlóan gyűjtik és imádják a műtárgyakat, ráadásul ebből élnek már egy ideje. Muszáj kimenniük külföldre is, hogy az ottani underground festők munkáit is felfedezzék és tovább gyarapítsák a vállalkozásukat. Ezért nem találkoztál még velük. Már egy ideje inkább a macskák a társaságom. - A szeretett cicáira gondolva finoman elmosolyodott, míg a néma fiú aggódva nézett rá.

-Szomorú? Magányos? - Minho erre kicsit összeráncolta a szemöldökeit, majd megérte a szavak jelentését, finoman az egyik pufi orcára simított.

-Nem igazán... A napjaim nagy része az egyetemen telik veletek, szóval... nem, nem vagyok magányos és a gyerekkorom sem volt az. Mint mondtam, miután idősebb lettem, csak azután kezdtek ebbe bele. Azelőtt mindegyikük tanárként dolgozott a közeli általános iskolákban és mikor gimis lettem... hmmm... Oké, az egy kicsit magányos volt eleinte, de jól megvoltam, nyugi. - Ekkor óvatosan a fiatalabb fiú ajkaira csókolt. Egymás mellette fekve, egymás testét simogatta, egymást ajkait ízlelgetve élvezték a csendes, megnyugtató estét. Minho ilyenkor soha nem gondolt semmi másra. Arra sem, hogy mi lesz, ha egyszer kipukkan az a bizonyos buborék.

Minho egy határozott mozdulattal gyűrte maga alá a néma fiú, ajkaik egy pillanatra sem távolodtak el egymástól. Egyik kezével Jisung feje mellett támaszkodott, másikkal egyre intimebb helyekre keveredett, míg egyik térdét a vékony combok közé simította. Nem érezte helyesnek, de vágyott rá és amúgy is megtették már párszor az utóbbi napokban. Ez egy fajta katalizátor volt arra, hogy Jisung még többet és még bátrabban beszéljen vele, ezt már az első, túlfűtött alkalom után észrevette és nem volt rest a valahol, mélyen megbúvó gonosz énje kihasználni ezt. Az ekkor felszínen lévő boldog, kedves énje viszont csak élvezte a finom, érzéki mozdulatokat, élvezte a másik, meleg test tapintását.

-Hyungh... - Minho szokásosan, gyorsan feljebb tűrte a másikon lévő vékony pulcsit, hogy az az alatt megbúvó, már megkemélyedett bimbókkal játszon. Jisung olyan aranyos módon volt érzékeny erre a részére, hogy az idősebb ezt mindig gonoszan mosolyogva használta ki. Az érzékeny kavicsokkal való játszadózás őt is beindította.

A két fiúnak nem kellett sok ahhoz, hogy türelmetlenül tűrjék lejjebb melegítőnadrágjaikat pont csak annyira, hogy erekcióik szabadok legyen, majd gyors, türelmetlen, de nagyon szerelmes érintések és csókok közepette dörzsöljék össze előváladéktól csillogó tagjaikat. Mindkettőjükből egyaránt szakadtak ki apró morgások, mély nyögések.

Minho bátran nyúlt le közéjük, hogy egyik kezébe vegye mindként tagjukat, ezzel csak fokozva az élvezetüket, míg Jisung az idősebb vállaira fogva dobta hátra a fejét, egy pillanatra hátrafordultak a szemei, ahogy az idősebbel együtt elérték az orgazmust. Ezek után egy ideig csak halk pihegést lehetett hallani a szobában.

-Megint takarí... takarít...

-Takarítanunk kell. Igen. - Fejezte be gyengéden mosolyogva a fiatalabb mondatát, majd az éjjeliszekrényből előhalászva a már odakészített nedves törlőt, letörölgette először Jisungot, majd magát és egy jól irányzott dobással a szoba sarkában lévő kukába dobta az elhasznált kendőket. - Olyan szép vagy, amikor elmész. - Kuncogott, miközben az egyre vörösödő fiatalabbat ugratta, magához ölelve annak vékony, de izmos testét. - Jó éjszakát! - Csókolt a puha hajjal borított tarkóra, mire a fiatalabb csak egy halk hümmögéssel kívánt neki szintén szép álmokat.

Csak, hogy a valóságban Minhonak nem voltak már egy ideje szép álmai, hiába teltek - többnyire - gondmentesen a napjai. A háta mögött megbúvó kis mumos rossz dolgokat suttogott a fülébe, olyan dolgokat, amiket nem akart elhinni. Soha nem gondolta volna magáról, hogy egyszer ilyen gonosz ember lesz, és kihasznál valaki olyant, mint Jisung. Ez darabokra szakította amúgy is már jókora lyukakkal szaggatott lelkét. Nem akarta ezt tenni, mégis késztetést érzett rá, akármennyire félt attól, mi lesz utána.

Ugyanis Minho nem csak a koreográfiájával foglalkozott mindig, mikor az egyetemen voltak. Néha, titokban, mikor biztos volt benne, hogy a nap azon szakaszán egyedül lesz egy ideig, elővette táskájávól laptopját és azon dolgozott tovább, azon a bizonyos dalon, amit már régen el kellett volna felejtenie. És hogy miért? Mert Minhyuk már a föld alatt volt elhantolva és felesleges volt ennyire kergetni az emlékét. Minhonak el kellett volna engednie ahhoz, hogy az élete ismét normális és ne szomorú legyen. El kellett volna felejtenie a tanársegédet és csak a szép emlékét őriznie. El kellett volna engednie, nem csak maga miatt már... hanem Jisung miatt is.

Minho türelmesen, de belül tűnök ülve várta azt a napot, amikor majd Jisung végre normálisan tud vele beszélni és énekelni neki, mert akkor végre esély lenne arra, hogy elkészítse és befejezze a dalt, Jisung hangjával. Azzal a kis puzzle darabbal, amit már régen keresett.

De voltak kétségbeejtő kérdések, melyek közül a legkétségbeejtőbb ez volt:

"Ha kész a dal, mi lesz utána Jisunggal? Csak egy eszköz marad Minho számára a dalhoz?"

Minho megint nem tudott aludni.