A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

4.rész - A hallgatás rossz?

Sajnálom Soobin noona... szerintem ismét nem jövök egy ideig.

A várttal ellentétben Minho nem érezte jobban magát a beszélgetéstől. Úgy érezte, hogy Choi Soobin, az iskola pszichológusa több szempontból veszélyes. Minho mindig is úgy érezte, a nő a lelkébe lát és a bonyolult labirintushoz egy tökéletesen pontos térképe van, amivel szabadon megismerheti az egészet. Ezért nem szerette Minho ezeket a beszélgetéséket. Mert volt egy olyan titka, amit a sírba akart vinni és nem akarta, hogy bárki, akár Choi Soobin tudjon róla.

Minho kissé feldúltnak érezte magát. Feszülten lépkedett ki az egyetemről, továbbra is feszülten rohant át a városon és felszállt a közelben lévő metró járatra. Igazából lett volna ma még órája, de már semmi kedve és montivációja nem volt arra, hogy bent maradjon. Úgy érezte, a szorongás lépcsőzetesen épül fel a mellkasában és nem sokára már nem fogja tudni visszatartani. Muszáj volt valahova elmenekülnie a világ elől. A szülei pedig épp nem voltak az országban, így tökéletes volt a családi fészek erre a célra.

"-Minden rendben? Miért nem jöttél be az órára?"

Chan üzenetére pirosan villogó szirénák kapcsoltak fel Minho fejében. A fenébe! Nem hitte volna, egyáltalán nem is gondolt arra, hogy Channak vagy Changbinnak feltűnik a hiánya. Már csak ezért is problémás volt ez az állapot, Minho úgy érezte, valahogy hamar le kell nyugtatnia magát, hogy túllépjen ezen és végre tisztán tudjon gondolkodni.

Ahogy elérte a magas panellakást, gyorsan előkapta a telefonját és gépelni kezdett.

"-Sajnálom, hogy nem szóltam. Rosszul lettem és inkább haza jöttem. A délután folyamán aludni fogok, szóval hiába kerestek majd."

Ez egy rövid időre megteszi. Gondolta Minho kikapcsolva a készüléket és fáradtan, remegő kezekkel nyitotta ki a lakás ajtaját. Ahogy belépett a viszonylag kicsi, három hálószobás panelba, rögtön a hozzá rohanó macskái fogadták. Minho erre úgy érezte, végre kicsit megnyugszik és apró mosollyal az ajkain guggolt le, hogy gyengéden megcirógassa mindegyiket.

-Ti vagytok jelenleg az egyetlen örömöm, mi? - Nevetett fel halkan. - Éhesek vagytok? Várjatok egy kicsit, rögtön jövök. - Állt fel, majd komótosan a konyhába lépkedett, és a hűtőből kiemelve egy konzervet, a nappaliban tartott macska tálakhoz ment és gyorsan kikanalazott mindegyikbe egy adagot. - Jó étvágyat picinyeim. - Simított ismét végig mindegyiken.

Miért nem tudok az emberekkel is olyan kedves lenni, mint a macskáimmal?

Ezután a szobájába indulva leghangoltan esett arccal előre az ágyába és bár szíve még mindig nyugtalanul kalapált, a végtagjai remegtek, de elragadta az álom.

...

Kopp. Kopp. Kopp.

Jisung tökéletesen egyenletes ritmusban koppintotta többször ceruzáját az asztalra.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Az falióra mutatóinak kattanása is tökéletesen illeszkedett a ritmusba.

Pfff. Pfff.

Valakinek épp remegett az egyik lába, így a cipő talpa egyenletesen mindig a padlónak puffant.

Jisung néma volt és mivel gyakran vagy a saját gondolataiban veszett el, vagy csak csendesen kémlelte a világot, így könnyen felfigyelt az ilyen összefüggésekre. Arra, hogy a ceruzájának a koppanása, az óramutató kattanása és a cipő puffanása a padlón milyen jó összehangot hallatott, ha a megfelelő időben indult el mindegyik. Jisung fejében lassan dallam formálódott és lehunyva szemeit próbálta kicsit élvezni azt. Volt benne valami nagyon furcsa és egyedi, ami miatt megnyugvást találtak benne a fülei. Kizárta a tanár harsány hangját, a körülötte ülő hallgatók apró susmogását, még a saját gondolatait is, és egy pillanatra egy olyan megnyugtató helyen találta magát, ahol szívesen elidőzött volna hosszasan. De aztán a nyugalmat és a békét megzavarta egy nagy csattanás, amibe a padja is beleremegett, így ijedten zökkent ki a ritmusból és arra a srácra pillantott, aki - valószínűleg - a párjával együtt az asztala mellett állt. Az előadás látszólag végetért, pont úgy, ahogy Jisung pillanatnyi nyugalma is. Erre lemondóan sóhajtott egyet és kérdőn nézett végig a pároson.