A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

18.rész - Feltáratlan titkok és fájdalmas emlékek

Minho furán érezte magát. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, csak kétségbeesetten szorította magához a mellette lévő testet és valamiért próbált nem megproppanni és sírni. Bámulta a fehérre mázolt plafont, bámulta az ablakon keresztül beszűrődő fényeket. Csendben számolta magában, hogy a fények alapján vajon hány autó haladhatott el a kicsiny betonpanel előtti utcán és többnyire csak próbálta mindennel elterelni a figyelmét. Egy ponton Jisung szőke, bolyhos hajában veszett el és megállás nélkül, lágyan simogatta a mélyen alvó fiú fejét. 

Minho nem értette a hirtelen jött érzelmeket. Az utóbbi hetekben képes volt úgy udvarolni végig a nem is olyan néma fiúnak, hogy nem érzett az ég világon semmit. Kizárta a lelke fájdalmas sikoltását és valódi érzelmeit műmosolyok, és nevetések mögé rejtette. Most viszont valami megkattant benne és már nem akart számára megfelelően működni. Nem tudott olyan lélektelenül állni a világhoz, ahogy eddig. Nem tudta, képes e ezt tovább csinálni. Valamiért fájdalmasan sajgott a mellkasa, ahogy Jisung közelében volt.

Ismét felcsendültek a fejében a lágy dallamok, ahogy a lefekvés előtt még Jisung vígan dudorászott. Ismét égett az ajka a finom csókoktól, amiket megosztottak egymással. Ismét árulónak érezte magát, de hogy ki iránt, azt már nem tudta eldönteni.

- 2 évvel ezelőtt -

Minho energikusan pörgött és mozdult minden elképzelhetetlen irányba. A zene ritmusa és a saját szívének hangos dübörgése csengett a fülében, arca karmazsinvörös volt a hosszan tartó, intenzív mozgástól. Még mindig nem volt elégedett, soha nem volt igazán elégedett. Az első nagy megmérettetés előtt állt az egyetemen. Az első nagy projekt, az első nagy egyéni előadása. Egyik legjobb barátja, Chan komponálta számára a zenét. Energikus ütemek és heves ének kombinációja volt ez, és bár zseniális volt - mint minden, ami Chan kezei közül kikerült - Minho most mégsem tudta igazán átérezni annak hangulatát. Természetesen ő volt az, aki valami igazán kirobbanó és mozgékony koreográfiát akart, most mégis inkább másra vágyott. 

Akkoriban nem rég halt meg az egyik macskája és még nem tudta pótolni a hiányát. Minho még abban sem volt biztos, hogy akar e valaha a helyére újat szerezni, túl fájdalmas volt az elvesztése és az utóbbi napokban csak arra tudott gondolni, hogy milyen lesz majd valamikor a másik kettőt is elveszíteni. 

Ezekben az időkben Minho nem akart mást, csak valami halk, búcsúéneket hallani. 

Valaki hirtelen kikapcsolta a zenét. Minho ekkor lépett ki mély kábulatából és csak ekkor vette észre, hogy valószínüleg már egy ideje csak egy helyben állt és bámult maga elé. A hifinél a kedvesen mosolygó tanársegéd, Minhyuk állt. 

Minho nem olyan régen ismerkedett össze vele. Minhyuk akkoriban csak egy hónapja segédkezett az egyik hangmérnök tanárnál és ráadásul maga csak a véletlen sodorta össze Minhoval. Mégis, mint afféle lelkitársak, a két elég hasonló korú fiatal hamar egymásra talált. Minhyuk látott a munkájában valami inspirálót Minhoban, Minho pedig látta a felé irányuló abszolút megértést Minhyukban. Még Chan és Changbin sem volt képes olyan hamar, és megfelelően megérteni őt, mint a fiatal tanársegéd. 

Annyira nem egyedi és meglepő a történet. Minhyuk, mint egy Isten által küldött áldás zuhant Minho ölébe és a fiatal, de Minhonál kissé idősebb férfi megfelelő útmutatást adott az elveszett lélek számára. Minho sokkal magabiztosabb és határozottabb volt abban amit csinált, ami a munkája volt és nem végső soron, önmagában. Azelőtt soha nem tudott úgy tükörbe nézni, mint azután, hogy találkozott Minhyukkal. Klisés ugyan, de a fiatal, táncot tanuló egyetemista beleszeretett a segítőkész és kedves tanársegédbe. És bár Minho ezen eléggé meglepődött, összezavarta ez az egész a szexualitását és mindenét, akkor nem félt ettől. Eszébe sem jutott, hogy esetleg mit szólnának ehhez a barátai vagy a szülei, csak Minhyuk volt a mindene. 

És akkor, mikor az első nagy megmérettetés előtt állt, Minhyuk ismét segített neki.

-Eléggé aggódsz, mi? - Kuncogott lágyan. - Ezek a félév végi bemutatók nem olyan nagy dolgok ám, tudod? Nem kellene ennyire megerőltetned magad. Tudod jól, hogy értékelem a szorgalmat és az elszántságot, de mindig az egészség az első.

-Hyung... - Vett egy nagy levegőt Minho, majd egy fülig érő vigyorral az arcán közelebb lépett az idősebbhez. - Bocsánat, már megint elkalandoztam. - Vakarta zavartan a tarkóját. - Tudom, az egészség, de... egyszerűen nem érzem magaménak ezt az egészet.

-Hogy érted?

-Valahogy... csak nem rég halt meg az egyik macskám és tudom, hogy ez kicsi dolog, de nem érzem magam valami jól miatta és valahogy... valahogy most csak valami lágy és melankólikus dologra vágyom táncolni, nem erre... és nem akarom megbántani Chan hyungot sem. - Minhyuk erre értőn bólintott egyet, majd helyet foglalva a teremben lévő kanapén, megpaskolta maga mellett a helyet. Minho egyből értette ezt a nagyon egyértelmű célzást és ő is helyet foglalt.

-Nem kicsi dolog elveszíteni egy háziállatot, hiszen ők is családtagok, nem? - Minho csak bólintani tudott egyet. - Szerintem a hyungod megértené, ha most félretennéd a zenéjét és inkább valami lassabbat szeretnél. Még bőven van időd a bemutatóig, biztosan meg tudsz kérni valakit, hogy készítsen neked valami lágyabb zenét.

-De kit? Chan és Changbin is teljesen el van havazva mostanában és mást meg nem is nagyon ismerek, tudod, hogy nem vagyok valami barátkozós típus. - Minho zavartan nézett el a terem másik végébe, arca a zavartól kipirosodott. Minhyuk erre ismét csak lágyan kuncogott egyet, majd csendes gondolkozásba esett. Látta Minhon, hogy valóban szomorú pár napja. Látta rajta, hogy az egyetemre se járt olyan szívesen mostanában. Látta a folytonos szemöldök ráncolást, látta a rossz kedvtől csillogó szemeket. Látott és értett mindent, ami Minhoval kapcsolatos volt. 

-Azt hiszem van egy ötletem, illetve inkább egy javaslatom... - Minho erre kérdőn nézett az idősebbre. - A professzornak van egy tanítványa, mindig dícséri a munkáit. A srác nagyon nagyot megy a melankólikus és érzelmes dalokban, én is hallottam már pár munkáját. Pár napja segítséget kérni jött a professzorhoz, aki akkor szabadságon volt és csak én voltam az irodában. Egy nagyon szép dalon dolgozik, ráadásul pont az elengedésről és a halál elfogadásáról szól. Ha elkészül, szerintem tökéletes lesz a projektedhez. Szeretnéd hallani az eddig elkészült demót? - mosolygott édesen Minhora, akinek a fülei erre elvörösödtek, de ezúttal lelkes mosollyal az arcán nézett a tanársegédre.

-Igen! Mindig te vagy a legjobb Minhyuk! - És mint az utóbbi időben egy párszor, Minho túl lelkesen kezdett közelíteni a tanársegéd ajkaihoz, viszont ugyanúgy, ahogy eddig számtalanszor, két tenyér a mellkasán megállította a lendületben.

-Minho... tényleg sajnálom, de ezt már egy párszor átbeszéltük. - Pillantott szomorúan a fiatalabbra, aki erre csak zavartan eltávoldott és köhintett egyet.

-Jaj! Semmi baj, hyung! Nekem kéne bocsánatot kérnem, mindig elragadtatom magam.

Pár percre beállt közéjük a kínos csend, ahogy ilyen alkalmakkor mindig, majd Minhyuk egy nagyot sóhajtva felállt.

-Holnap megmutatom neked azt a demót és ha tényleg tetszik, akkor összehozok egy találkát a készítővel is, rendben? Hátha őt látva végre kiszeretsz belőlem. - Borzolta fel Minho haját nevetve, majd elhagyta a termet.

- A jelenben -

Jisung nagyot nyújtózkodva, elégedetten ásítva kelt fel a nap első sugarával. Ekkor vette észre, hogy este nem megfelelően húzta le a redőnyt, így a szoba már elég megvilágított volt. Fülig érő mosollyal az ajkain pillantott a még mindig mélyen alvó Minhora. Jisung kissé aggódott ekkor. Minho szemei alatt méretes karikák voltak, a szemöldökei között egy erős ránc alakult ki. Valószínűleg rosszat álmodott. Egy nagyot sóhajtva simogatta meg az idősebb fejét, majd kipattant az ágyból. Egy finom reggelinek biztosan örülni fog. Ezzel elhagyta a szobát.

Minho az nap könnyes szemekkel ébredt.