Ahogy visszatértek Jisung lakására, hirtelen Minho is úgy érezte, hogy nem tud beszélni. Annyira zavaros volt ez az egész, de közben felelősségek halmaza gyűlt a feje hátsó részében, amiket a szíve mélyén tudott jól, hogy nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni. Elvégre a szemeszter lezárult és a bemutatókra kellett volna készülnie, ő most mégis a nem rég elfelejtett projektjén agyalt megint. Ha Chan és Changbin tudta volna, hogy mi jár a fejében, már rég egy jókora, józanító pofonban részesült volna, ellenben ő most Han Jisunggal volt. Édes, kedves Han Jisung, aki még véletlenül se lett volna képes még egy légynek sem ártani. Olyan mérhetetlen türelemmel rendelkezett, amilyet Minho már régen látott, pedig az egyik legjobb barátja Bang Christopher Chan volt!
"-Hyung, mi volt ez az egész? Miért keresed egy éve a hangom?" - Minhot mély transz állapotából az előtte hevesen integető néma fiú rántotta ki, a kezében lévő füzetben pedig két, nagyon is jogos kérdés foglalt helyet, Minho viszont valamiért nagyon nem akarta megválaszolni egyiket sem, főleg nem a másodikat. Mégis, talán Jisungnak joga lett volna tudni... Nem, biztosan joga volt tudni, Minho viszont egyszerűen nem volt képes erről beszélni.
-Sajnálok mindent Sungie. Elragadtattam magam. - Hajtotta le a fejét bűnbánóan, egyre jobban elmélyedve sötét gondolatai bugyrában. Minho sikítozni és sírni akart a feltörő emlékek hadára, de egyszerűen képtelen volt rá. Nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, valójában milyen sebezhető pont volt a szívében. Egy olyannyira sebezhető pont, amibe elég lett volna csupán egy tű szúrás és elvérzett volna. Minho nagyon szeretett volna bízni az előtte álló szőkeségben, de nem tudott, nem volt rá képes, a vallomás megakadt a nyelvén.
Hirtelen egy meleg ölelést érzett maga körül. Érezte az erős karokat a közepe körül, az apró buksit a nyakában és a meleg szuszogást. Ösztönösen visszaölelt, olyan szorosan, amennyire csak tudott és egy nagy levegőt véve próbálta magát visszakényszeríteni a valóságba, Jisung öblítőjének az illatát mélyen magába szívva. Már régen volt része ilyen ölelésben, annyira, hogy el is felejtette, mennyire jó, mikor valaki melegsége hozzásimult és dédelgette.
-Vannak még dalaid, amikben énekelsz? - Csak egy apró bólintást érzett a vállán. - Hallhatom őket? - Ismét egy bólintás.
Minho szíve nagyot dobbant, mikor a fiatalabb óvatosan eltávolodott tőle, úgy vigyázva az idősebbre, mintha csak már megrepedt porcelán lenne. Minho egyszerre szerette és utálta ezt a fajta gyengédséget és törődést. Mindig is úgy gondolta, az erő hiányának a jele az, mikor valaki akarva, akaratlanul sajnálni kezdte, bármi miatt. Minho nem szeretett sajnálatra méltó lenni és ez alól még Han Jisung sem volt kivétel.
A néma fiú a nappaliban lévő asztlához lépkedett és felhajtva az azon lévő drága laptopot, keresgélni kezdett a fájlok között, majd egyre határozottan rákittantva elindult egy lágy dal. Már a nyitánynál egy tipikusan olyan dalnak tűnt, amilyet Minho előszeretettel hallgatott volna egy hosszú utazás alatt, mélyen magába, a lelkébe nézve. Egy olyan dal, aminek hallgatása közben a hallgató előszeretettel képzelte magát egy zenei klippbe. Minho a képernyőre nézett, a dal az "Alien" címet viselte. Annak ellenére, hogy Jisung nem beszélt senkivel és egészen eddig teljesen némának hitte Minho, meglepő volt egy erőteljes, magas férfi hangot hallani. Nem éppen volt szokványos tónus, Minho mégis szerette és gyűlölte egy kicsit. Gyűlölte, mert ismét azon a napon érezte magát, azon a helyen.
Ahányszor végetért egy szám, Minho mindig újat kért és Jisung eleget is tett a kérésének. Az összes eddig elkészült dalát lejátszotta az idősebbnek, egyetlen kérdést sem tett fel, egyetlen egyszer sem habozott, mikor a lejátszás gombra kattintott. Ehelyett inkább csendben figyelte Minhot és próbálta kitalálni az idősebb fiú gondolatait, de egyszerűen nem jutott dűlőre. Minho többnyire érzelemmentes arccal meredt a plafonra, ahogy a kanapén ülve hátradöntötte a fejét. Az arca egyszer sem rándult meg, nem csinált semmit, csak bámult, látszólag még csak pislogni sem pislogott és Jisung őszintén aggódni kezdett érte. Minho látszólag most teljesen úgy viselkedett, mint az az énje, mikor megismerték egymást. Jisung nem szeretett erre gondolni, megijesztette a gondolat, hogy a régi Lee Minho visszatér és ismét olyan lélektelen szemekkel néz rá, mint egy gyászoló özvegy a férje temetése után.
-Sajnálom Sungie... nem tudom, hogy mit mondjak. - Csak ennyit tudott mondani, miután végighallgaták az összes dalt. Továbbra is csak a plafont vizslatta, eszébe jutott a projektje és egyszerűen nem tudta elzavarni a bogarat a fejéből. Eszébe jutottak Choi néni, a középkorú pszichológus szavai és nem tudta, mit kéne kezdenie velük. Valamiért egy rossz gondolat motoszkált a fejében, legalább is nem tűnt helyesnek az, amit tenni akart.
Choi néni nem véletlenül mondta azt, amit. Nem véletlenül kérte, hogy vigyázzon Han Jisungra, szeresse. Minho soha nem volt buta gyerek, tudta jól, hogy a nő szavaiban hatalmas súly volt. Talán ez volt a kulcs ahhoz, hogy Jisungot kihúzza abból a héjból, amibe már rég beleette magát. Talán így beszédre tudná bírni a néma fiút, Minho viszont most az egyszer mély bűntudatot érzett. Bűntudatot érzett, mert sokáig elhanyagolta a barátait és nem bánt szépen velük. Bűntudatot érzett amiatt, mert mindenkit megijesztett maga körül, még a macskáit is, akármennyire abszurdnak hangzik. Bűntudatot érzett, mert többször bántotta Han Jisungot, mint amennyiszer megérdemelte volna, ha egyáltalán egyet is megérdemelt. Bűntudatot érzett, mert bár törődésről és szeretetről volt szó, nem érződött helyesnek csak azért kedvesnek lenni, hogy elérjen valamit a fiatalabbnál. Lényegében Minho úgy érezte, mintha csak kihasználná a néma fiút a hangjáért és semmi másért. Minho azért akart kedves lenni és szeretni, mert ténylegesen szerette az illetőt és mégis, kimondhatatlanul önző volt.
Önzőnek érezte az ostoba vigyorát, amit Jisungra meresztett. Önzőnek érezte, mikor lágyan magához invitálta a fiút és az ölébe rántva azt szorosan magához ölelte. Önzőnek érezte, mert mindezt tette és nem, egyáltalán nem érezte ekkor magát jó embernek. És bár a lelke halkan sírdogált és kérte hagyja abba most azonnal, amit csinál, nem állította le magát. Talán végleg elvágta az utat közte és a saját lelke között.
-Sajnálom a mait Sungie. Biztosan megijesztettelek. - Hamis szavakkal, hamis meleg érintésekkel vette kezei közé a megszeppent néma fiú arcát, és hamis szeretettel a szemeiben nézett a másik fiú szemeibe. - Öhm... Egyszer hallottam a hangod és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, annyira szép volt. Olyan régóta szerettem volna felvenni veled egy dalt, de sehol nem találtalak. Sajnálom, elragadtattam magam. Nem lett volna szabad így viselkednem. - És bár tudta jól, nem érdemli meg a fiú kedvességét, mégis magában valahol örült egy gonosz énje, mikor az ölében lévő fiatalabb elmosolyodott és gyengéden megrázta a fejét, mintha azt akarná mondani "Nem számít, semmi baj". - Lenne kedved elmenni velem valahova? Esetleg ebédeljünk egyet valahol? - Jisung olyan kedves, édes, naiv volt Minho felé. Mentéségre szóljon, soha senkinek nem adta még ilyen gyorsan át a bizalmát, viszont az tény, hogy a jelenlegi helyzetet elnézve a legrosszabb emberben bízott meg, mert látszólag Minhoban ekkor már nem volt semmi jó szándék.
Csendesen elnézte, ahogy Jisunggal az oldalán kilépve a kicsiny lakásból, a fiatalabb épp kulcsra zárja a bejárati ajtót, majd lágy mosollyal az ajkain fordul az idősebbhez. Minho továbbra is palástolva valódi érzéseit sétált a néma fiú mellett csendesen, ajkai sarkában egy apró hamis mosollyal, miközben azon projekt dallamai játszódtak le újra és újra a fejében, melyet el kellett volna végleg felejtenie. De nem volt képes rá és Minho hiába volt a szíve mélyén jó ember, hiába fájt neki valahol az, amit csinált, a nap végén mégis önző volt. Kegyetlenül, véresen önző.
Előre is bocsánat mindenkitől, ha bármikor is megcsúszok egy-egy résszel. Nagyon nehéz heteim vannak. Remélem mindenki jól van! <3
VOCÊ ESTÁ LENDO
A néma és a lélektelen - MinSung f.f.
Fanfic"Minho manapság már nem az igazi. A rugalmas, táncra edzett test mára már feledésbe merült. Egyszerű buzgóság vagy kiégés? Erre senki nem tudja a választ, hogy miért, de Minho már nem a régi. A feledhetetlen tehetségű táncos bezárkózott és a maga ud...
