A néma és a lélektelen - MinSung f.f.

11.rész - Csendből hangzavar

Jisung nagyon fáradt volt. Még soha életében nem volt olyan fáradt, mint az utóbbi időben. Az egyetemen kissé besűrűsödtek a dolgok, sokkal több feladata és beadandója volt, mint az eddigi félévek során bármikor, de mindez nem volt elég. Jisung örült az új barátainak, a társaságnak, amelybe Changbinnak köszönhetően csöppent, viszont az angyali fényként csillogó baráti társaság sötét árnyékot vetett a néma fiú háta mögé. Jisung eddig is félt és rettegett, de ahogy bekerült a népszerű társaságba, a dolgok sokkal rosszabbra fordultak az idézőjeles falon túl és Jisung hosszú idő óta először érezte azt, hogy egyre jobban emelkedik a vízszint, szinte már a nyakát éri és fuldoklással fenyeget. Mérhetetlen gombóc nőtt a gyomrába, nem tudott aludni, sok dolga és kötelezettsége volt, fáradt volt és ami még rosszabb, ennyire még soha nem zavarta az, hogy nem tud beszélni. Jisung jelenleg mindennél jobban beszélni akart.

Az utóbbi napokban Hyunjinnal kicsit kevesebbet találkozott, már-már nagyon hiányolni kezdte a dráma hercegnőt, mikor az egy kedvesen mosolygó napsugárral, név szerint Lee Felixxel jelent meg az oldalán egy nap. Felix minden volt, amit Jisung imádott és szeretett egy emberben. Szerény és végtelenül édes volt, az arcán helyet foglaló mosoly és a vidáman csillogó szemek szinte fertőzés veszéllyel fenyegettek. Jisung nem tudta nem egy hatalmas mosollyal az ajkain figyelni a fiút, ahogy az kedvesen válaszolt a társaság kérdéseire, miközben látszólag mindenki olyan gyorsan megkedvelte őt, mintha mindig is odatartozott volna. A néma fiúra soha nem volt igazán jellemző a féltékenység, de látva, ahogy Felix egy pillanat alatt elvarázsolt mindenkit napsütötte kisugárzásával, Jisung mellkasába valami fura tüske állt. Nem tudott nem arra gondolni, hogy miért nem lehet olyan, mit Felix? Miért nem tud olyan önfeledt és vidám lenni? Miért nem tud olyan kedvesen, selymes hangon beszélni a többiekkel, bármi nehézség nélkül? Jisung utálta, hogy nem tud beszélni és akkor, amikor felbukkant Felix és az asztaltársaság csak még hangosabb lett, mint szokott, mindennél jobban meg akart szólalni és beszélni hozzájuk. Párszor kísérletileg eltátotta a száját, azt akarta, hogy csak egy, legalább egy szó hagyja el az ajkait, de képtelen volt rá. A nyelve mintha zsibbadt és duzzadt lett volna, a torkán gombóc növekedett és mintha a levegő vétel is nehéz lett volna. Jisung látta, látta, hogy Hyunjin sokszor kedves pillantást idéz felé, bátorítóan elmosolyodott, mintha lélektükrei egyenesen csak annyit mondtak volna a néma fiúnak, hogy "Menni fog!". Csak egy gond volt... Nem megy.

Jisung új elfoglaltságai közé tartozott még Minho is. Az idősebb a legutóbbi kirobbanása óta kifejezetten óvatosan viselkedett Jisung körül, ennek pedig a néma fiú egyszerre örült és szomorú volt miatta. Fura, de szerette hyungja tsundere személyiségét, szerette, hogy Minho fura volt és bár ezt mindennél jobban el is akarta neki mondani, nem tudta megtenni. Talán jobb is így.

Minho mostanában sokszor volt nála. Jisung ragaszkodott ahhoz, hogy az alap készülésekor az idősebb véleményére is kíváncsi. Bár Minho szíve szerint hagyta volna, hogy Jisung használja szabadon a kreativitását, a néma fiúnak még mindig fontos volt, hogy hyungja pontosan milyen zenét is képzelt el a koreográfiája alá. Így Minho mostanában sokszor volt nála, de különösebben nem is zavarta a társaság. Jisung csendes magánya az utóbbi időben teljesen megszűnni látszott és, bár valójában szerette a csendet és a nyugalmat, mostanra már kicsit túl sok volt belőle. Szerette, hogy az egyetemen is volt egy állandó, hangos társasága és azt is szerette, hogy mostanra már a kicsiny, szürke albérletének mindennapjait is beszínezte Minho. Már csak egy probléma volt, továbbra sem tudott beszélni, pedig nagyon szeretett volna.

-Jó lesz így Sungie, tényleg. Bízom benne, hogy bármit is alkotsz, az kiváló lesz. Egyébként is, te teszel nekem szívességet, nem én neked. - Jisung szerette, ahogy Minho becézgette már egy ideje. Sokkal közelibbnek érezte magához így az idősebbet. - És most cserébe befejezem a beadandódat. Gondolom nem köt le túlságosan a zene elmélet.