Chan és Changbin reakciója még magát, az eddig teljesen fagyosnak tűnő szívét is megnevetette. Két legjobb barátja tátott szájjal méregette, ahogy a folyosón lassan lépkedve tartottak céljuk felé.
-Akkor most... hivatalosan is kijelenthetjük, hogy vége ennek... ennek az egésznek? - Minho erre kissé értetlenül ráncolta a szemöldökeit Changbin irányába, majd mikor fejen találta a felismerés, ismét felnevetett.
-Nem tudom... talán. Remélem, hogy igen. - Válaszolta, lazán megvonva a vállát, miközben barátai továbbra is döbbenten néztek rá a folyosón sétálva.
Igazából nem éppen volt meglepő a két legjobb barát reakciója. Magának Minhonak is túl hirtelennek hatott minden. Minho érezte, hogy nem teljesen lábadozott még ki abból a nehéz egy évből, amiben eddig élt, mégis, valahol remény sugárzott benne. Elvégre mi mással kéne foglalkoznia, ha nem a tánccal? Ebben volt a legjobb, a legkiemelkedőbb. Szerették a tanárok, a diákok felnéztek rá. Újabb és újabb ajánlatokat, és lehetőségeket kapott arra, hogy a karrierje felfelé íveljen. Ebben volt igazán jó, ez nem kétség.
Ahogy a három barát elérte a folyosó azon részét, ahol az két irányba ágazott, Minho egy apró mosollyal az ajkain fordult barátai felé.
-Akkor... azt hiszem mostantól mindig itt fogunk külön válni. - És ebben teljesen igaza is volt. Abban az egy évben, amíg mindannyian egy szakra jártak, mindig, kérdés nélkül balra kellett fordulniuk ezen a folyosón. Minho mostantól viszont ismét tánc szakos, ismét jobbra kellett elindulnia és egy halk köszönést követően, lassan maga mögött hagyta döbbent barátait.
Minhot egy kellemes, nosztalgikus érzés fogta el, ahogy lassan haladt előre a már régen ismert folyosón. Messziről már hallotta, ahogy egyes termekből kiszűrődik a cipőtalpak koppanása és csikorgása, valahonnan egy energikus ütem hallatszódott ki. Minho nem is emlékezett arra, hogy ennyire energiával telinek hatott a hely már régen is. Valahogy így most visszatértek azok a szép emlékek, amikor érezte, hogy gyors, határozott léptekben haladt felfelé. Sok dicséretet és elismerést kapott, megbecsülték. Minho szerette a zeneszerzői szakot, érdekesnek találta, de abban az egy évben, míg Chanékkal egy órákra járt, soha nem volt annyira elismerve, mint a táncosok között. Ezt most be kellett látnia...
Ahogy a részleg egy csendesebb szakaszára ért, Minho mélyen elmerengett magában. Különösebben nem is figyelt arra, hogy valóban jó irányba megy e, autópilótán mozgott a teste, egészen addig, míg a teremből - ami mellett épp elhaladt - egy nagy puffanást nem hallott. Minho egy pillanatra megrezzent, majd a résnyire kinyitott, két ajtós bejáraton bepillantott és akkor érezte, ez csak a sors fura fintora lehet, ugyanis a földön egy eltorzult arcú Han Jisung foglalt helyet. A fiatalabb fiú, látszólag egy nagy dobozzal a kezében tartott valahova, mikor elesett és most a kiesett tárgyakat pakolta vissza lassan a hatalmas kartonba.
Minho valami fura szúrást érzett a mellkasában, ahogy Jisungot nézte. Elesett azzal a nagy dobozzal, sokkal csúnyábban is megsérülhetett volna, a többi diák pedig csak úgy elment mellette, mintha ott se lenne, mintha nem is számítana. Minho felismerte a doboz tartalmában azokat a cipőket, amiket az egyetem biztosított a tánc szakos hallgatók számára. Nem értette, hogy mit keresett itt a néma fiú és végképp nem értette, hogy miért pont ő cipeli azokat a cipőket, de amikor már épp lépett volna be a terembe, hogy segítsen, valaki megelőzte.
-Minden rendben? Olyan ügyetlen vagy. - Nevetett fel Hwang Hyunjin és Jisung mellé leereszkedve, segíteni kezdett a pakolásban. Minho ismerte Hyunjint. Tehetséges volt a szakon, már-már kiemelkedő. Minho úgy tudta, hogy miután átigazolt, sok pozícióban Hyunjin vette át a helyét, nem véletlenül és bár maga Minho is elismerte tehetségét, nem különösebben kedvelte Hyunjint. Beképzelt volt és többnyire mindenkihez gonosz volt, soha nem segített. Erre most Minho sem akart hinni a szemének. Ugyanis Hyunjin hangjában semmi csípés és ércelődés nem volt Jisung irányába, látszólag tényleg szívesen segített neki. Már csak az volt a kérdés, hogy teljesen megváltozott vagy csak a néma fiú irányába volt ilyen? Minho erre a gondolatra megrázta a fejét. Mit érdekel ez engem? - Nem is értem miért hagyod, hogy ezt csinálják veled. Mindent veled csináltatnak meg maguk helyett ezek a lusta disznók. - Morgolódott Hyunjin és átvette Jisungtól a hatalmas dobozt. - Bántott valaki? Nyugodtan elmondhatod.
Minhonak semmi kedve nem volt tovább hallgatni a beszélgetést. Úgy is nem sokára kezdődött az előadása, ahova tartott, így csak megvonva vállát, halkan eltávolodott az ajtótól, majd útjára indult. És bár tudta jól, az agya egy racionális részében, hogy Jisungon és Hyunjinen kívül nem volt más már abban a teremben, akkor mégsem törődött azzal a halk válasszal, amit hallott.
-Nem, senki.
...
Minho nem értette, hogy miért lett hirtelen a hangulata felhős. Eddig olyan jól telt a nap, de mostanra valami zavarni kezdte. Az első előadás nyugodtan telt, egyszerű történelem volt az egész, a tárgyat oktató tanár is mindig nyugodt volt és olyan hangnemben is mesélt. Minho szerette a táncot, de azt sem tagadhatta, hogy ezen az órán gyakran pótolta a hiányzó éjszakai alvás idejét. A tanár amúgy sem nagyon törődött ezzel, csupán a tesztek eredményei érdekelték. Minho különösebben nem is értette a száraz, elméleti anyag létezését egy ilyen szakon, de nem is küzdött ellene különösebben.
Tehát Minho első órája monotonan telt, viszont alvás helyett azon gondolkodott inkább, hogy mi az a dolog, ami ott van az agya hátuljában és meglehetősen zavarja.
A következő óra viszont már érdekesebb volt. Bárcsak ne lett volna az...
Értelem szerűen Minho mindig is a gyakorlati órákat szerette, akármilyen stílusról is legyen szó. A reggeli álmosító - egyben nagyon bosszantó - gondolkodás után lelkesen ment az öltözők irányába, lelkesen vette át a megfelelő méretű cipőt, és lelkesen sietett a kijelölt terembe. Viszont, ahogy betette a lábát a helységbe, ott ismét meglátta Han Jisungot. A néma fiún ugyanaz a ruha volt, amit eddig is viselt, viszont a szokásos fekete platform cipő helyett a tánc termeket látogatók számára kijelölt papucs volt. Minho egy aprót kuncogott, ahogy Jisung lábán észrevette az öltözködésétől teljesen eltérő, rózsaszín zoknikat, de mikor felpillantott és Hwang Hyunjint vette észre az ominózus fiú mellett, a hangulata valamiért hirtelen komor lett, ez pedig csak fokozódott, amikor azt látta, ahogy Jisung szimpátiát mutatva mozdult közelebb Hyunjinhoz, aki erre finoman végigsimított a néma fiú karján.
Minho nem egészen értette, hogy mit érzett ott belül, a szíve mélyén, de nem tetszett neki. Nem tetszett neki, hogy Jisung látszólag kedvelte Hyunjint és az sem tetszett neki, hogy Jisung egyáltalán ennyire kedvelt valakit. Ugyan már... mi bajod? Hisz szimplán csak annyit tudsz róla, hogy rém fura és ellopja a figyelmet tőled, amikor Channal és Changbinnal vagytok!
De végül aztán csak egy dologra tudott gondolni: Akkor is jobb vagyok, mint Hwang Hyunjin!
És ezzel a haraggal fűszerezett lendülettel kezdődött el Minho számára az óra. Jisung helyet foglalt a terem végében elhelyezett padon és egy füzetet előkapva vagy jegyzetelt, de Minho szerint inkább rajzolt valamit. De mit? .... Egyáltalán miért érdekel ez?
-Akkor osztály... kezdjük! - Kapcsolta be lelkesen a zenét az oktató, mire Minhot elragadt a régi áramlat és táncolni kezdett. Újra a múltban érezte magát, amikor még nem járt vele együtt a gyász fájdalma és még célokkal tele tűzdelt fiatal volt. Most viszont... hiába a tökéletes kivitelezés, a tanár dicsérő szavai, csak azt látta, ahogy mindenki egy emberként dicséri Hyunjint, amiért az utóbbi időben rengeteget fejlődött és látszólag az érintett fiút sem zavarta, hogy Minho jobban teljesített nála, egyszerűen csak mosolyogva fogadta a bókokat és olyanokat mondogatott, hogy igyekszik még tovább fejlődni. Minho ekkor nagyon céltalannak érezte az életét... Mintha céltalanná válna.
Mintha céltalanná válnék...
ESTÁS LEYENDO
A néma és a lélektelen - MinSung f.f.
Fanfic"Minho manapság már nem az igazi. A rugalmas, táncra edzett test mára már feledésbe merült. Egyszerű buzgóság vagy kiégés? Erre senki nem tudja a választ, hogy miért, de Minho már nem a régi. A feledhetetlen tehetségű táncos bezárkózott és a maga ud...
