On the right track

We Don't Have Time

Ana Benson

Lando éppen az imént a szemem láttára "vallotta be" , hogy van barátnője. Azaz, hogy vagyok neki. Ennek nem kéne ilyen nagy szónak lennie, de az ő életében ez egy igenis nagy szó. Csak rendesen megfontoltan jelenthet ki ilyet, és ő megtette. Kettőnkért.

Nem tudom milyen érzések kavarogtak bennem... Talán a megnyugvás, az öröm és az egészen idáig tartó idegesség között van valahol. Rengeteg dologgal megküzdöttünk Landoval ez alatt az idő alatt, talán ezért is érintett meg ennyire ez a pillanat.

Lando karja tekeredett a derekam köré, állát a vállamra rakta, majd halkan a fülembe súgta:

- Büszke vagyok magunkra. Szavai bizseregve érték az agyamat. Hogy ejthet mindig így zavarba?

- Én is! Homlokom az ő buksijának döntöttem. Szeretem ha ilyen közel van hozzám. Úgy érzem ilyenkor olyanok vagyunk mint a legók, mikor összekapcsolódnak.

- Tudtad, hogy nagyon jól áll a futó ruha? Suttogja pimaszul és egy gyönge csókot nyom a nyakamba.

- Most, hogy mondod, már tudom. Válaszolok. Rendkívül rosszul fogadom a bókokat és zavaromban csak ilyen zagyvaságok jönnek ki a számon.

- Főleg ez a feszes gatyó és az az orbitálisan nagy lyuk rajta, amit már mióta elindultunk figyelek...Mondta Lando és halkan kuncogni kezdett magában.

- Norris!! Hogy mennél el a búsba!! Megfordultam és óvatosan ellöktem magamtól. - Miért nem szóltál? Harapom le szinte a fejét.

- Most szóltam! Emeli fel védekezően a két kezét, mint aki ártatlan.

- Most nem vagyok rád büszke! Vágok neki oda viccből. Hátat fordítok neki, karba fonom a kezem és mint aki megsértődött elsétálok mellőle.

Mikor már elég messze értem ahhoz, hogy visszafordulva ismét leharapjam a fejét, azonban erre lehetőséget sem adva Lando egyik keze a térdem hajlatába karolt bele a másik pedig a hátamat fogta, igy emelt fel.

- Norris, hihetetlenül nehéz vagyok, szóval, ha jót akarsz magadnak még most leraksz mielőtt sérvet kapsz. Mondtam ingerülten a fiúnak, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy szándékában áll lerakni.

- Tegnap este annyira nem zavart, hogy a karjaimban tartalak. Válaszolt ismét pimaszul.

- Lando! Nemár! Éreztem, hogy elvörösödöm, hiszen ez a téma nekem nagyon friss volt. Arcomat a fiú vállába fúrtam.

- Jól van! Nyomott egy lágy csókot a homlokomra, majd lassan letett a szilárd talajra, aminek talán még nem is örültem ennyire, majd lassan szembe fordultam vele.

Lando Norrissal szemben találni magad a világ legzavarosabb történése. Konkrétan belezavarodsz a zöldes-kékes szemeibe. Ezért van mindig az, hogy akár bármit mondhat nekem, miközben a szemeit lesem, nem hallok belőle egy árva szót sem. És ismét ez történt.

- Na mit mondasz Ana? Hallasz engem? Mosolygott rám szemeivel is.

- Nem, egyszerűen nem hallak most Norris. Válaszoltam zavarosan.

- Furcsa vagy nekem Anastasia, furcsább mint szoktál lenni. Jól vagy? Kezd aggódó képet vágni.

- Bocs Norris, csak éppen elkábított a szerelem. Válaszoltam, majd filmbe illően kezdtem legyezgetni magam. - Sőt Norris egyszerűen mindjárt elájulok a szerelemtől, és képtelen leszel hazáig a karjaidban cipelni.

Landonak leesett a tantusz és lassan folytatta az elkezdett játszmámat. A homlokomra tette a kezét, majd megszólalt:

- Jézusom Ana! Ezek a tünetek a súlyos szerelemnek a jelei. Ha jól tudom csak egy módszerrel lehet meggyógyítani.

- Csak nem? Kérdezek vissza ismét drámaian.

- Az igaz szerelem csókjával! Meg sem várta, hogy visszavághassak valami frappáns szappanoperába illő sorral, az ajkai az ajkamhoz tapadtak, amelyekről el is felejtettem mennyire puhák.

Lando csókját én szakítottam meg egy visszagondolva elég hosszúnak tűnő fél perc után.

- Ilyenkor jön az a jelenet, mikor a pasi elmondja a csajnak, hogy nem is szereti. Suttogtam halkan a Britt ajkára.

- Ez a jelenet az amelyik soha nem fog megtörténni . Suttogta vissza és arcát a nyakamba fúrta.

- Mennünk kéne Norris, a szüleimnek még szólnom kell, hogy érkezünk. Töröm meg ismét a köztünk kialakult kellemes hangulatot.

- Ana! Pedig már éppen kezdtem elfelejteni... Hajtotta le a fejét szomorúan.

Mielőtt elkezdhettem volna tovább vígasztalni a barátomat a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Kivettem a karomra igazított szalag zsebéből a telefonomat és képernyőére pillantva édesanyám nevét olvastam le. Felvettem a hívást, majd beleszóltam. 

- Madre!

- Anastasia Benson! Szól bele anyám ingerülten a telefonba. Jó tudni, hogy Magyarországon vagy, csak kár hogy nem tőled tudom, hanem a Google hírekből.

- Anya , meg tudom magyarázni!

- Apád tajtékzik. Szóval, ha jót akarsz magadnak akkor szépen otthagyod azt a kis ficsúr forma egyes gyerket és hazajössz most. Nyomatékosította bennem az utolsó szavát, majd rámnyomta a telefont. 

Elemeltem a készüléket a fülemtől, majd lomhán Landora néztem, aki aggódva figyelte mozdulataimat. Sejtett valamit, és jól sejtette.

- A szüleid? Kérdésével beletrafált a közepébe. 

- Igen, de... Nem tudtam hogyan folytassam, annyi mindent mondtam volna de semmi nem jött ki a számon, egyszerűen semmi. 

- Induljunk Lando, majd elmesélem.

Lando nem kérdezett, nem faggatózott semmiről és ez tetszett. Tetszett mert nagyon jól tudja, hogy mindkettőnknek jót tesz a csend amikor valami baj van. 

A külső hangokat kiszűrve igyekeztem tisztázni magamban a dolgaimat és lelkileg felkészülni a találkozásora a szüleimmel, aminek a gondolata talán még soha nem frusztrált és ijesztett meg ennyire.

Hali! Kellemetlennek érzem hogy Májusban kezdtem el a fejezetet írni és csak most fejeztem be, de legalább be lett fejezve. Jobb később, mint soha ugyebár. Ez a rész egy újabb vihar elötti csendnek ígérkezik. Hamarosan, talán nem is olyan soká érkezik a következő rész. 

Puszi, Kate! <333