On the right track

It's Time To Be Real

Lando Norris

Egy ideje már visszaértünk a szállodába, megterhelően nagy csend ült körénk az ominózus hivás óta. Én Ana ágyán ültem, míg ő a bőröndjét pakolgatta.

- Nem tervezek visszajönni ide másért, csak a bőröndömért! Jelenti ki miközben a tőlem kapott pólót hajtogatja. Ahogy ott ül, oly nagynak tűnik most ez a szoba, mintha minden négyszer akkora lenne mint alapból.

- Hova akarsz menni utána? Londonba? Vagy a szüleidnél maradsz? Arcát felém fordította és csak ekkor láttam igazán a fájdalmat rajta. Ott térdelt a táskái mellett, majd lassan kiegyenesedett, mély levegőt vett, tüdeje megtelt, a mellkasa megemelkedett, majd megszólalt.

- Nem tudom hova tudnék menni Lando. Mondta. Ilyen keserűen talán még soha nem ejtették ki a nevemet.

- Ana úgy érzem, hogy valamit nem mondtál el nekem. Valamit, ami segítene összerakni a képet, hogy miért vagy most ilyen helyzetben. Elgondolkodott, majd frusztráció ült az arcára.

- Kérlek! Felálltam az ágyról, odasiettem hozzá, majd leguggoltam mellé. - Eddig mindig te segítettél nekem kijutni a rosszból. Most itt az ideje, hogy én segítsek neked. Megfogtam a kezét és óvatosan megszorítottam, ezzel éreztetve, hogy bízhat bennem.

- A szüleim... Kezd bele a lány kisebb hezitálás után. - Nagyot csalódtak bennem.

 Frusztrációját próbáltam a figyelmemmel enyhíteni.

- Anyukámék rettentő keményen dolgoztak egész életükben. Éppen ezért nem szerették volna ha a lányuk szórakozásra költené a pénzüket és a saját pénzét. Azt akarták, hogy megtudjam, hogy milyen ha csak magamra számíthatok, ezért elvárásuk volt, hogy minden amit alánk pakoltak, azt visszafizessük, ami igazából természetes. 

Barátnőmet hallgatva továbbra is a kezét szorongattam. Közben gyönyörű arcán az érzelmek egyre mélyebbekké és fájdalmasabbakká válnak. 

- Mikor eljöttem otthonról megígértem, hogy az első években el sem mozdulok a bárból és a családom nevéhez megfelelő módon én is felelősségteljesen dolgozom majd. Azonban most, hogy itt vagyok és megtudták, hogy veled tengetem a mindennapjaimat, azt hiszik, hogy már a munkára sem vagyok képes. 

- Na várj! Te nem mondtad el nekik, hogy itt vagy? Kérdésem hallatán a könnyektől vörösre ázott szemeit elemelte róla és nemet intve a fejét rázta.

- Nem mertem, mert tudtam, hogy hasonlóan reagálnak majd. Azt hittem, hogy ez majd egy ilyen "amiről nem tudnak, az nem fáj nekik" kirándulás lesz idehaza, de aztán jöttél te. Szavaitól a hideg is kiráz.

- És sikerült elfelejtetned velem a félelmeimet. Közelebb húzódott hozzám és suttogva folytatta.

- Rettegek Norris. Halkan és cinikusan elnevette magát. - Mi lesz velünk, miután elválunk? Torkomban szorító érzés kezdett terjengeni, ahogy beszélt. Nagyot nyeltem de a fájdalom egyre csak nőtt, Ana meg csak folytatta.

- Ha most elmegyek a szüleimhez, lehet nem látlak többet Lando. Hangja elcsuklik ahogy a nevemet ejti ki. Kezét orcámra simítja és nem mozdítja onnan. Érintésétől oldódik a feszültségem, de egyre csak arra jár az eszem, hogy hogyan tudnám elkerülni mindazt a rémséget amit a lány felvázolt. 

- Hogy tudnék segíteni? 

- Ne gyere el velem. Szembe fordult velem és a kijelentése újabb döfést mér a lelkembe.