What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 1

Ma már nagyobb bátorsággal léptem át a terem küszöbét, ledobtam magam a tegnapi helyemre, és fülembe dugtam MP lejátszómat. Kevesen voltunk, hiszen nem rég múlt hét óra, és a tanítás csak nyolctól veszi kezdetét. Unottan bámultam hol előre, hol ki az ablakon. Az időjárás nem volt túl meleg, de hidegnek sem mondható. Az égen szürke bárányfelhők játszottak, ezzel eltakarva a nap sugarait az utcán járókelőknek, a szél pedig szüntelen szórakoztatta a faleveleket, melyek olykor-olykor nekicsapódtak az ablaküvegeknek. A kinti időjárás tanulmányozásából egy kéz rántott vissza. Illetlenül kitépte a zsinórt a fülemből, amiért kiérdemelt tőlem egy mérges pillantást. De amint az idegenre fordítottam figyelmemet, nem kicsit lepődtem meg. Egy kócos, kakaóbarna hajú, sötét, tengerkék szemű fiú magasodott felém, egy gyenge oldalmosoly kíséretében. Nem zavartattam magam, hogy végig nézzek öltözékén is. Egy számomra ismeretlen márkájú, drágának tűnő cipőt viselt, fekete melegítőnadrágot, és egy bőrdzsekit. Az utolsó ruhadarabot alaposabban szemügyre vettem, mert tegnap ehhez hasonlót láttam a parkolókban gyülekező fiúkon is.

-A helyemen ülsz. -közölte immár szélesebben vigyorogva, az én szemöldököm pedig megütötte a mennyezetet.

-Tessék? -kérdeztem tőle zavartan. Tisztán emlékszem, hogy tegnap ez a pad az ürességtől kongott, aminek hálás is voltam, mert ritkán szabadok a hátsó ülések. A diákok mindig megrohamozzák őket év elején, abban reménykedve, hogy hátul ülőként megússzák a feleléseket, és bezsebelhetik a jó jegyeket a puska segítségével. De ezek az álomképek, az estetek kilencven százalékéban természetesen kudarcba fulladnak, tekintve, hogy pont ezek a diákok lesznek a tanárok kedvencei, ha számonkérésről van szó. -Nem emlékszem, hogy tegnap bárki is ült volna itt. -adok hangot gondolataimnak.

-Tegnap nem voltam iskolába. -jelentette ki lazán, karba tett kezekkel. Meglepett nemtörődömsége az iskolával kapcsolatban, és akaratlanul is eltátottam a számat. Kihagyta az évkezdést, ami talán az egyik leglazább nap a tanítás időszakában. Vajon mi lehetett olyan fontos, ami miatt elkerülte az intézmény területét? Esetleg családi problémák vannak náluk otthon, vagy nyaraltak? Valószínűleg nem tartozik rám, ezért fel sem teszem a kérdést. Amíg én ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva, addig az idegen feltalálta magát, és levágódott a mellettem lévő székre. Megdöbbenve fordultam az irányába.

-Biztos vagyok benne, hogy megtudjuk oldani a kialakult helyzetet másképpen is. -próbálok szemkontaktust kialakítani kettőnk között, de ő megmakacsolva magát, mindenfelé nézett, csak rám nem, míg tekintete meg nem állapodott az ölében pihenő telefonján. Nagyot sóhajtottam, és felmarkoltam a pad szélén pihenő táskámat. -Nem vagy valami bőbeszédű. -teszek megjegyzést szótlanságára.

-Kéne mondjak valamit? -megrázom a fejemet, amit ő persze nem láthatott, mert nagyon lefoglalja a kis készülék a kezei közt. Már éppen felállnék, hogy egy új ülőhelyet keressek, amikor szomorúan konstatálom, hogy lassan mindenki megérkezik, és elfoglalja a számára tetszőleges helyet, ezzel nem hagyva választást nekem. Mérgesen visszacsapom a táskám a pad sarkába, és lehajtom a fejem a faasztal csiszolt felületére.

-Mi van, csak nem bal lábbal keltél? -hallom meg a gúnyos hangot magam mellől. Lenyelem a dühömet, és elszámolok magamba tízig, mielőtt válaszolnék valami olyasmit, amit nagy eséllyel azonnal megbánnék.

-Nem, képzeld nem keltem bal lábbal! Minden remek volt, amíg meg nem érkeztél! -közlöm vele a szokásosnál idegesebb hangnemben, ami úgy látszik neki is feltűnhetett, mert abbahagyta a kéretlen hozzáfűzéseket. Visszadugtam fülembe az MP lejátszómat, azzal az érvvel, hogy ez majd segít csillapítani a bennem még erősen keringő indulataimat.
****