What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 17

Az órák unalmasan telnek, és minden energiámat annak szentelem, hogy bosszút forraljak. Ez a tulajdonság alapvetően nem jellemző rám, de most mégis azt érzem, visszavágó kell. Egy erős visszavágó. Egy olyan, amitől elfelejti, hogy az előző körben ő nyert. Most lehet gyerekesnek hisztek, de ne egy olyan srác játszadozzon az érzéseimmel, aki azt sem érdemli meg, hogy érzéseket tápláljak felé.

Csengő.

Ez volt az utolsó órám, ami azt jelenti ebéd. Az ebéd pedig azt, hogy Cam.

-Mond, Lea. -kezdek bele mondandómba, mire a lány felém fordítja a fejét, és érdeklődve néz, várva mit fogok mondani. -Eljössz velem ebédelni? -kérdésem után egy picit hezitál, rápillant a karórájára, majd vissza rám.

-Úgy sincs jobb dolgom, szóval miért ne? -rántja meg a vállát, majd elpakolja az asztalán maradt holmikat. -Csak nem ott lesz a herceged? -néz rám mindent tudóan.

-A hercegem? -ráncolom homlokom.

-Igen, a herceged. Tudod, a magas, fekete hajú, zöld szemű jó fej gyerek a szomszédból. Nem rémlik? -neveti el magát miközben betolja székét, készen állva a távozásra.

-Lea, ő nem a hercegem! Cameron csak egy barátféleség, hányszor mondjam el? -pillantok rá unott arccal.

-Hiszi a piszi!

Nos igen. Ez Lea. Aki ha a fejébe vesz valamit, úgy állítja, mintha mindenképpen igaz volna. Az már egy másik tény, hogy sokszor semmi köze nincsen a valósághoz.

Enyhe idegességgel lépdelek barátnőm oldalán, aki akkora nyugalommal sétál mellettem, hogy egy meditációs megirigyelné. Bár semmi okom sincs az aggodalomra, hiszen csak Cammel futok össze, a hasam indokolatlanul görcsbe rándul.

-Hahó! Föld hívja Natet! Elvittek az ufók? -lóbálja szemem előtt kezeit Lea, mire gyorsan észbe kapok, és rá szegezem tekintetem.

-Nem, nem vittek el. Minden oké. -mondom nyugtatóan, bár ez a nyugtatás inkább saját magamnak szól, mintsem Leának.

-Ohh kár. Pedig durva lett volna, ha elvisznek, kimossák az agyadat, és beléd építik a földdel kapcsolatos utálatukat, majd visszaküldenek ide, és az agyadat irányítva kényszerítenek arra, hogy segíts nekik visszafoglalni a földet, plusz uralkodni az emberek felett.

-Egek! Lassíts! Túl tarkák a képzeleteid! Ne nézz annyi tévét, oké? Főleg ne híradót! -paskolom meg a vállát, majd bekanyarodom a sarkon, és az ebédlőben találom magam. Ami mellesleg dugig van.

-Itt van a szomszédod, vagy tök feleslegesen jöttünk ide? -érkezik Lea kétségbeesett hangja, mire kuncogva megrázom a fejem.

-A szomszédomat Camnek hívják, és itt kell lennie. -körbenézek a tömegen. Többször is. Tekintetem ide-oda cikázik a diákseregen, egészen addig, amíg észre nem veszek egy ismerős hajzuhatagot. -Bingó!

-Én nem látom. -mondja szomorúan Lea. Felé fordulok, és a megfelelő szögbe irányítom, hogy rálátása nyíljon a szomszédomra.

-Már én is látom! Most mit csinálunk? -fordul felém gyermeki kíváncsisággal.

-Megvárjuk, amíg ő is észrevesz minket.

Alaposan megfigyelem milyen társaságban ül. Nincsenek sokan, mindössze négyen. Ez a szám meg sem közelíti Liam barátainak számát. Cam ül középen, jobbról egy szőke, napbarnított srác foglal helyet, balról egy barna göndörke élvezi Cam társaságát. A szeme igazán figyelem felkeltő. Olyan kék, akár a gyémánt. Tuti szívtipró. Nekünk háttal pedig egy vörös ül, akiből nem sok látszik, de innen is meglehet állapítani, hogy szeplős. Látszik a nyakán.
Nem tudom megmondani, milyen fiú banda lehet ez. Nem tűnnek butának, de annyira okosnak sem. Merészen öltözködnek, de nem annyira, hogy rock bandának vallják magukat. Mik vagytok ti...

-Integet! Nat, integet! -bök oldalba Lea, mire azonnal kapcsolok, és a levegőbe emelem a kezem, hogy viszonozzam a gesztust.

-Na, gyorsan menjünk kajáért, aztán valahogyan közeledjünk feléjük, mit szólsz? -vázolom fel az imént eszembe jutott tervem, várva a megerősítést.

-Rendben, toljuk! -válaszolja beleélve magát, mire bólintok, és éppen elindulnék a tálcáért, mikor fejem összeütközik egy mellkassal. Egy elég erős mellkassal.
Erőt véve magamon pillantok fel, és tekintetem találkozik Cameronéval. Pár másodpercre mintha megállna az idő. Csak egymást fürkésszük szó nélkül. Én vagyok az első aki kapcsol, és azonnal hátrébb lépek.

Összeszedem magam, majd hajamat hátrasimítva, zavaromat leplezve kérek sűrű elnézést.

-Bárkivel megesik. -túr bele éjfekete hajába, majd hagyja, hogy rakoncátlan tincsei homlokába lógjanak. -Van kedvetek csatlakozni hozzánk? -mutat az asztal felé ahonnan nemrég jött el. Leára pillantva felhúzom a szemöldököm, mire egy alig észrevehető biccentést kapok válaszul, és mostmár magabiztosan nézek az előttem álló srácra.

-Persze.

Ezután már tálcákkal a kezünkbe indulunk a fiú társaság irányába, majd a két szabad helyre leülve találkozunk a méregető szempárokkal. Cameron érzi a kellemetlen helyzetet, és rögtön lép.

-Srácok, ő itt Natalie. A szomszédom. Meg a barátnője. -teszi hozzá mellékesen, majd ezután felénk fordul. -Lányok, ők itt a barátaim.

Kedvesen mosolygok mindenkire, de belül iszonyat stresszes vagyok, mert ezek az arcok nem tűnnek túlzottan barátságosnak, ami félelmet kelt bennem.

-Nick! Örvendek a találkozásnak! -nyújtja jobbját mosolyogva a gyémánt szemű fiú. Nem csak a szemei szépek, maga a srác is egy magazinból kilépett szupermodell. Kicsit hezitálva, de én is kinyújtom a kezem.

-Natalie! De ezt szerintem már sejted. -nézek egy másodpercre Cam irányába, de tekintetem máris visszavezetem az előttem helyet foglaló Nickre. -Ő meg itt Lea. -bökök a mellettem helyet foglaló, kissé megszeppent lányra.

-Remek! Örülünk a találkozásnak! -feleli egy mély, kiegyensúlyozott hang. -Chris vagyok! Ő meg Philip. -a szőke tag lenne a csapat menője? Olyan hanggal beszél, mintha övé lenne a világ. Meg kell hagyni, ebből a bandából mindenki jól néz ki. A szőke srác, Chris, olyan világos barna szemekre tehet szert, hogy az irigylésre méltó. Erős testalkatú, de nem túlságosan. Amolyan pont jó. A vöröske is igen büszke lehet magára. Általában ebben az időszakban nem néznek ki jól, de ő felülmúlja az eddig látottakat. Szemei élénk zölden világítanak. Ha szembe ült volna nekünk, tuti az ebédlő bejáratától látni lehetett volna a szemeit.

-Szólítsatok inkább Philnek. -küld felénk egy ezerwattos mosolyt. Rendben ez amolyan bugyi szaggató mosoly volt. Itt senki sem kispályás?

-És mond, Nat! -fejem a hang irányába emelem. -Neked van barátod?

-Valamilyen szinten számítottam erre a kérdésre. -pillantok a szöszire. -De nincs, miért? -ráncolom össze szemöldökömet.

-És nincs közöd véletlenül egy Liam Portman nevű fiúhoz? -húzza fel most ő szemöldökeit, mire végképp összezavarodom.

-Térj a lényegre! -kezem megfeszül a fiú neve hallatára, de már mindenképpen hallani akarom a mondandó lényegét.

-Jól van! Nyugi, drágám! -simít kézfejemre Nick, mire előjön belőlem egy apró, kislányos zavar. -Chris csak azért érdeklődik, mert Portman olyan szúrós szemekkel méreget minket, hogy az már fáj.

-Igaza van. -hallom meg Lea halk, suttogás szerű hangját. Enyhén hátranézek, és mostmár én is látom Liam szúrós tekintetét. Észreveszi, hogy nézem, mire egy féloldalas mosolyt engedek el. A bosszú még el sem kezdődött igazán.

-Nos, -fordulok vissza a csapathoz -van egy lezáratlan ügyünk, meg kell hagyni.

-Jártatok? -érdeklődik finoman Cam.

-Nem!

-Igen!

A régen hallott hangra egy ütemet kihagy a szívem. Lassan fordulok meg, majd megpillantom a heteim megkeserítőjét. Az eddigi dühöm visszaesik szomorúságba, de nem engedem ezt látszani. Nem engedem, hogy visszaesek oda, ahonnan már sikerült kimásznom.

-Mit akarsz? -nézek fel rá, majd megtettem a mai napom legnagyobb hibáját. Belenéztem azokba a sötét, tengerkék szemekbe, amikbe most vihar tombol.

-Beszélni!