What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 18

Szerintem abszolút nincsen miről beszélnünk! -mit képzelt? Hogy idejön, és én azonnal a térdemre borulok, hogy megbocsátásért esedezzek a semmiért? Mert ha igen, akkor nagyon el van tévedve.

-Szerintem meg nagyon is van! -hangja lágyan cseng. Ahhoz képest, hogy az előbb ölni tudott volna a szemével, most meglepően nyugodt. -Vagy, nem szeretnél válaszokat kapni a kérdéseidre? -tudja, hogy ezzel felkelti az érdeklődésemet, és hamarabb belemennék ebbe a "megállapodásba", mint kéne. Viszont most olyan ellenszenvet táplálok felé, hogy ezzel sem tudja elérni a célját, és én kihúzva magam, felszegett állal válaszolok.

-Ezzel elkéstél, Portman! -halvány meglepődés ül ki az arcára a vezetékneve hallatára.

-Most már Portman vagyok? -hangjában inkább kíváncsi érdeklődés bújik meg, mintsem harag vagy csalódottság. Innen is meg lehet állapítani, hogy nem voltam annyira fontos számára, mint gondoltam.

-Mindig is annak kellett volna lenned. -szavaim nehéznek bizonyultak, de valahogy mégis könnyedén kicsúsztak. Liam arca érzelemmentessé vált. Nem tudom, hogy azért, mert mérges, vagy mert annyit sem érek neki, hogy érzelmeket vetítsen felém.

Bólint egyet, majd hátat fordít, és elkullog. Némán figyelem távoldó alakját, ahogy egyre messzebb megy, annyira, hogy már el is veszítem a szemem elől. Lehet, hogy megbántottam? Örömöt kellene éreznem, büszkének kellene lennem magamra, hogy beolvastam neki, ehelyett bűntudatot, és dühöt érzek. Dühöt magam iránt, hogy kárt tettem benne lelkileg. És hiába mutatja, hogy egy érzéketlen pöcs, legbelül, mint minden ember, igenis rosszul érzi magát a bántó szavaktól. És én most megbántottam. Mekkora egy pöcs vagyok!

-Hallod, kislány! Ez egy szép off volt! -mosolyog Chris, miközben megtörli a szája szélét. Örülök, hogy neki ekkora boldogságot okoz az, hogy kárt tettem valakiben.

-Ja! Kellett már valaki, aki nemet tud mondani ennek a beképzelt fasznak! -ért vele egyet Nick is. Philip csak csendben eszik, és néha-néha bólogat egyetértése jeléül.

Ismerem már annyira magamat, hogy tudjam, ez erősebb bűntudatot fog kelteni bennem. A számba lévő keserű íz is ezt bizonyítja.

-Szerintem hazamegyek, srácok! -köszönök el a fiúktól, és Leára pillantok. -Jössz, vagy maradsz?

-Nem lenne gond, hogyha maradnék? -néz rám kérdő tekintettel. Eleresztek egy halvány mosolyt, és megrázom a fejem. Éppen a hátamra csapom a táskám, amikor meghallom Cam hangját.

-Ne kísérjelek haza? -dönti kicsit oldalra a fejét. Ha nem érezném magam ilyen rosszul, egész biztosan aranyosnak találnám ezt a mozdulatot. Most viszont csak haza akarok menni, és magamba fordulni, esetleg aludni.

-Nem kell, köszönöm.

-Biztos vagy ebben? Gyakran elszoktak rabolni ilyen gyönyörű nőket, mint te. -bókja kis mosolyt csal az arcomra, ami neki is feltűnik, és magabiztos vigyorral bámul rám.

-Nagyra értékelem a szándékot, de ha nem bánod, most egy kicsit egyedül szeretnék lenni. -arca megértővé változik, és biccent egy aprót. Mielőtt viszont elmennék, közelebb lép, és egy gyors homlok puszit elejtve sarkon fordul, hogy visszaüljön a helyére.

Az iskolából kilépve, rögtön megcsap a hűvös levegő, ami igencsak jól jön gondolatokkal túlfűtött fejemnek. A buszozást most kihagyva, gyalog közelítek otthonom felé. Egész úton az jár a fejembe, hogy kérjek-e bocsánatot, vagy sem? Vagy vajon ezután, hogy fog viselkedni velem Liam? Komor lesz és távolságtartó, vagy úgy fog viselkedni, mintha semmi sem történt volna? Elfogja vajon mondani a többi haverjának, hogy mi történt  közöttünk, vagy nem, mert égő?

Annyi kérdés kavargott bennem, hogy totálisan elveszítettem velük a fonalat. Mire észbe kaptam, már a házkulcsot vettem elő a táskámból, és halkan besurrantam a szeretett kéglibe. Legalábbis addig szeretett volt, amíg édes drága apukám be nem tette ide a mocskos lábát.

Már éppen a lépcsőn voltam, amikor meghallottam édesanyám hangját.

-Hát már nem is köszönsz a családodnak? -húzza fel a szemöldökét, de nem tudja tagadni a hangjában lévő vidám incselkedést.

-Szia Anya! -teljesítem a kérését, amelyet bár nem mondott ki hangosan, tudtam, hogy elvárja, hogy megtegyem.

-Na és apáddal mi lesz? -az utálatos férfihangra megforgatom a szemem.

Kirúgom az ablakon, az lesz.

-Te nem tartozol a családomba. -felelem kimérten, mire hangosan kifújja a levegőt. Anya csak bánatosan néz rám, és emiatt majd' megszakad a szívem, de el kell fogadnia, hogy soha nem fogom családtagként kezelni az apámat.

-Ne haragudj szívem ezért. -fordul anyám apám felé csalódott arckifejezéssel.

-Ugyan! Megértem. Tombolnak a hormonok, és...-félbeszakítottam.

-Mondd csak! Azokat is a hormonok tették, amiket anyám fejéhez vágtál? -meredek rá gyilkos szemekkel.

-Az az idő borzalmasan régen volt. Megbántam a tetteimet, Natalie!

Apám szemében valóban megvillan egy apróbb jele a megbánásnak, de nem annyira, hogy megbocsássak neki.

-Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy közös családi vacsorát! Tudjátok, amiket minden normális család csinál. -szólal meg anya hangja reménykedve. Talán csak miatta nem tűntettem el innen apámat. Anya túlságosan nagylelkű volt, hogy visszafogatta ezt az embert. Rohadtul nem kellett volna. És ezt nem azért mondom, mert az apámról van szó. Senki sem érdemel második esélyt, aki így bántalmazta a családját.

-Anya! Itt egyedül egy probléma van. Mégpedig az, hogy mi nem vagyunk normális család. -azzal felbaktatok a szobámba, és magamra zárom az ajtót, hogy senki se zavarhasson meg. Azonban hiába vagyok otthon, a bűntudat egészen idáig elkísért, és nem úgy tűnik, hogy mostanában szabadulok meg tőle.

***

Reggel sem kelek sokkal jobban. A fejem hasogat, a gyomrom liftezik, és ezek mellett még a végtagjaim sem az igaziak. Az éjszakám pocsék volt. Nehezen aludtam el, és többször is felkeltem az éjjel során. A mardosó érzés pedig szintén nem múlt el. Ott volt velem a mosdóba, a konyhába, és még az utcán is.

Az iskolába érve levágódom a helyemre, és konkrétan lefejelem a padot. Valószínűleg ezt az attrakciót senki sem látta, beleértve Leát is, aki boldogan szökdécsel felém.

-Úristenn! Képzeld el, hogy Philip elkérte az instámat, és még haza is dobott a kocsijával, ami mellesleg kurva menő! -avat bele a tegnapi napjába barátnőm. Azonnal feltűnik, hogy a srácok nem voltak valami  jó hatással rá, hiszen nem igazán emlékszek arra, hogy Lea káromkodott volna. Ha pedig mégis megtette, az azért volt, mert valaki túlságosan is felidegesítette.

Feltartom a hüvelykujjam, hogy jelezzem neki, hogy figyeltem, és én is menőnek tartom a sztoriját.

-Minden oké veled? Eléggé hulla vagy! -kicsit felemelem a fejem, és válaszolok a kérdésére.

-Persze! Minden a legnagyobb rendben! -mekkora hazugság! Rohadtul nincs semmi sem rendben! Megbántottam valakit, aki bár megérdemelte, brutálisan szarul érzem magam miatta, és mardos a bűntudat, mellesleg kezd totálisan elegem lenni az otthoni körülmények miatt.

-Biztos? -akar a fixre menni Lea. Válaszul  csak hümmögök egyet pulcsimba, amit Lea valószínű igennek vett, és előkapta telefonját, hogy megnézze, írtak-e neki. Séta (ugrálás) közben is gyakran lenézett a mobiljára, mintha várna valaki válaszára. Ennek az esélye pedig eléggé valószínű.

Hirtelen eltűnik a rózsás illat, ami Lea áraszt, és felcseréli a helyét egy ismerős illat. A gyomrom összezsugorodik, és megszólalnak a fejembe a vészcsengők. Már két perce elkezdődött az óra, és esélyem sincs új helyet keresni.

-Ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem, Baker!