What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 14

-Nem akarok elmenni! Nem akarlak itt hagyni ilyen rossz állapotban! -hadoválok Leának, miután beavattam, illetve felvilágosítottam a meccsről.

-Ki mondta, hogy egyedül mész? -néz rám sunyin mosolyogva, mire meghökkentve pillantok felé.

-Tessék? Úgy érted, te is jönnél? -arcom elárul, mosolyom a fülemig ér.

-Még szép! Amúgy sem ártana egy kis kikapcsolódás. -feleli, majd felakasztja a kezében tartott ruhadarabokat a folyosói fogasra. -Hánykor is van ez?

-Délután öt. -válaszolok a kérdésre, majd megfordul a fejembe, hogy amikor erről volt szó megemlített egy Ethan nevű srácot...-Mond, csak nem ki akarod csípni magad Ethan miatt?

-Mi van? Úristen Nat! -neveti el magát, ami átragad rám is, és már ketten kacagunk eltekintve problémáinktól. -Ethan Noah egyik focitársa, aki lesérült. Amikor rákérdeztem, az szimplán azért volt, hogy érdeklődjek, hogy nem-e játszik a következő meccsen. -világosít fel, mire hirtelen elfog egy furcsa érzés, és már másodjára nevetem el magam, ezúttal a saját hülyeségem miatt.

-Értem. -zárom le a témát, és átlendítem vállamon a táskám. -Akkor ma tali ott? -fordulok barátnőm felé, aki magabiztosan bólint egyet.

Hazafelé vidáman indultam el, mivel a fejembe költözött Liam, és felém intézett szavai. "Szeretném ha ott lennél, és nekem szurkolnál, csakis nekem! ". Mostanában alapból többet gondolok a fiúra, és ez megijeszt. Nem is kéne rajta agyalnom, mert tökre felesleges, de mégis megteszem.

Hazaérve, még a szüleim sem rontották el jó kedvemet. Felrohanva szobám felé próbáltam felvenni valamit, amiben nem úgy nézek ki, mint egy híd alatt lakó csöves. A szekrényemből úgy pakoltam ki, mint általában azokba az elcseszett romantikus filmekben, amikor a csaj élete randevújára készül. Annyi eltéréssel, hogy én nem egy randira készülök, és még csak egy filmben sem vagyok.

Már éppen a ruháskupacom alján matattam, kedvenc farmerem után kutatva, amikor hirtelen pittyent egyet telefonom. Feltápászkodva nyúlok utána, és amit a kijelzőn tapasztalok, azt teljesen hirtelenül ért. Azt hittem Lea üzent, hogy segítsek neki valamiben, vagy hogy lemondja a találkozónkat. De nem. A képernyőn Liam neve virított. Azon belül is egy SMS.

Akkor ma megtisztelsz a jelenléteddel?:)

Miközben válaszolok, tekintetem megakad egy kicsit kivágott farmernadrágon, amit tökéletesnek találok erre az alkalomra.

Igen, megtisztellek!

Válaszképpen küld egy smiley-t, amin elmosolygom magam. Ez olyan tipikus Liam-os válasz.
Éppen az előbb említett ruhadarabot ráncigálom magamra, amikor meghallom a csengőt. Összehúzom a szemöldököm, és gyorsan felhúzom nadrágom cipzárját, hogy fogadjam a nem várt vendéget.

Kinyitva az ajtót, szembe találom magam egy kócos hajú, lezser öltözetű féloldalasan mosolygó Liammel, aki éppen a falnak támaszkodik.

-Hát te?-érdeklődöm itt léte felől, mire elővesz egy pólót a háta mögül, és felém nyújtja. Kíváncsian, egyben meglepetten vizslatom a fiú kezében pihenő felsőt, majd felnézek rá magyarázatot kérve.

-Ha már a meccsemen szurkolsz nekem, akkor ezt mindenképpen fel kell venned! -bök fejével a ruhadarabra, amit mostmár elveszek tőle, hogy megnézhessem.
Kihajtva megpillantom a hátán lévő tizenkilences számot, felette a Portman feliratot. A szám felfelé görbül, és boldogan nézek rá újra.

-Köszönöm! -felelem, mire egy halvány mosoly a válasz. Feleszmélve a póló bámulásából jut eszembe, hogy totál illetlen voltam.

-Ne haragudj! Be akarsz jönni? -nyitom ki a bejárati ajtót, majd betessékelem. A kinti hőmérséklet nem volt annyira hideg, de így szeptember vége felé, kezd szelesebbé válni az időjárás.

Beérve a lakásba szüleim érdeklődő tekinteteivel találjuk szembe magunkat. Előre lépve, illedelmesen bemutatom az imént érkezőt.

-Anya, Seggfej, -pillantok itt apámra. -Ő itt Liam. Liam ők a szüleim. -a fiú mindkettejükkel kezet ráz, és bemutatkozik.

-Na és mond, Liam, milyen az iskola? Natalie nem sokat beszél róla itthon. -néz rám szúrósan anyám, mire megforgatom szemem.

-Igazából remek, Mrs. Baker! A tanárok többségében jók, a diákok meg szerintem ugyanolyanok, mint bárhol máshol! -kezd bele a suli jellemzésébe Liam, és itt úgy döntök, hogy felmegyek átvenni a pólóm, mert sose készülök el.

A fürdőszoba tükre előtt állva, büszkén viselem a fiú felsőjét, amely piros-fehér színekben pompázik. Miután belebújtam éreztem meg a fiú kellemes mentolos illatát, és így tudtam, azt a pólót kaptam, amelyet ő is szokott viselni.

-Indulhatunk? -nyit be a kis helységbe Liam, és amint megpillant, arca büszkeséget sugároz.

-Jól áll! -mér végig, mire kislányosan elfordítom tekintetem, mielőtt meglátja kipirosodott arcomat. Hihetetlen, ez a srác miket ki nem vált belőlem.

Miután közöltem Liammel, hogy mi Leával meccs előtt találkozunk, utunk ketté vált, és míg ő indult a meccs előtti bemelegítésre, addig én a barátnőmmel megbeszélt találkozóhelyre igyekeztem.

-Javaslom üljünk be középre! Ott fix mindent látni fogunk! -indul meg a tömegbe Lea, mire gyorsan megfogom kezét, hogy ne maradjak le az emberek sokaságában.

Követve az előttem lévő lányt, sikeresen helyet tudtunk foglalni egy számunkra tökéletes helyen elhelyezkedő széksoron, ahonnan mindent láthattunk, ami a pályán történik. Sose voltam még focimeccsen, köszönhetően annak, hogy nálunk nem igazán megy ez a sportág.
A szabályokat sem igen tudom, de annyit igen, hogy aki berúgja a kapuba a labdát, az vezetésre áll. És nekem ennyi tudás, pontosan elég.

A sípszó megszólalt, a játékosok megjelentek a pályán. Szememmel azonnal kiszúrtam Liamet, aki büszkén lépett fel a számára sokat jelentő csarnok talajára. Ugyanolyan mezt viselt, amit most én, de ez a pulcsim miatt egyenlőre nem látszódott. A bírók és játékvezetők ismételten belefújtak sípjukba, és a játék azonnal kezdetét vette.

Sokáig nem született gól, mindkét csapat remekül teljesített. Minél többen lettünk, annál melegebb lett, és ez arra ösztönzött, hogy levegyem a mezemet takaró pulóveremet.
Hálát adtam az égieknek, hogy Lea semmit nem vett észre előbbi akciómból, és felszabadultan tudtam élvezni a meccset, kiadva minden szurkolási tudásomat.

Az idő vészesen közelgett a játék vége felé, és még mindig 0:0 volt az állás. Már kezdtem feladni a reményt, miszerint ezt megnyerjük, amikor hirtelen gurult be a labda Liam által. Felugorva éljeneztem a gólt látva, de ami azután jött, örökre a elmémbe vésődött. Liam felpillantva keresett ki engem százezer ember közül, megajándékozott egy aranyos mosollyal, majd még mindig vigyorogva intett egyet. Tette lesokkolt, de visszaintettem jobbommal. Ugrálva éljeneztek csapattársaival, nyomtak egy csapat kiálltást, és megtapsolták magukat.

Már bőven véget ért a játék, amikor elindultam a pálya felé, hogy gratuláljak Liamnak, de ahelyett, hogy szólásra nyitottam volna a számat, a fiú megelőzött, és egy szoros ölelésbe vont. Nem érdekelt, hogy izzad volt, és testére tapadt az felsője. Akkor csak az érdekelt, hogy a karjai között lehetek. A karjai között, melyek biztonságot, és megnyugvást jelentenek számomra. Azt kívántam, hogy sose eresszen el.

Sziasztok! Bocsánatot akarok kérni, amiért ez a rész eléggé gyenge lett. Csak kicsit fáradt vagyok, és emiatt nem igazán fogalmaztam jól, de mindenféleképpen kiakartam tenni nektek egy új részt! <3