What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 2

Másnap reggel első dolgom volt egy üres padot keresni magamnak. Nem igazán akartam beülni egy idegen mellé, hogy utána kényelmetlenül érezzem magam a társaságába, így amikor szemem megakadt egy egyszemélyes, ablakhoz közeli ülésen, tagadni sem tudtam volna a vigyort a képemen. Ledobtam magam a régi faszékre, ami egy halkabb hangot hallatott magából, amint megérezte a rá nehezedő testsúlyomat. Lassú mozdulatokkal vettem elő egy jegyzetfüzetet, hogy unalmam elűzésének érdekében, telerajzoljam nekem tetsző, fejembe helyet kapott illusztrációkkal. Zene most nem szólt a fülembe dugott zsinórból, ezáltal tökéletesen kitudtam venni a körülöttem zajló hangfoszlányokat. Ennek köszönhetően sikerült a fülembe jutnia egy magas, vékony hangnak, aki éppen Portmanről tartott kiselőadást a mellette vadul vigyorgó barna lánynak. Lehet, hogy velem van a gond, de nekem Liam egy elkényeztetett, öntelt alaknak tűnik, mintsem egy bársonyosan mosolygó, önzetlen pasinak, aki szeretetteljesen viselkedik a hozzá közel állókkal. Az utóbbinak talán van némi igazságalapja, de ezt hangosan biztosan nem jelentettem volna ki.

-Te nem mellettem ülsz? -ismerős mély hangot véltem felfedezni, aminek tulajdonosát, ha tehetném, messziről elkerülném. Nem azért, mert beijedtem a tehetős családi háttértől, szimplán úgy gondolom, nem éri meg energiát pazarolni olyan személyekre, akik megpróbálnak lehúzni az ő szintjükre. És ha én két szónál többet beszélek Portmannel, akkor annak sajnos ez lesz a következménye.

-Nos, úgy tűnik nem. -vágom rá füzetemből fel sem nézve. Mielőtt bármit mondhatna, elindítom a lejátszási listámat, hátha ő is veszi a lapot, és végre békén hagy. Lábamat ösztönösen a padlóhoz nyomom, amint elér hozzám az egyik kedvenc dalom vidáman csengő ritmusa. Megfeledkezve az előbbi párbeszédről élem bele magam a saját világomba, ahol csak én, a zene és a kezembe vígan mozgó ceruza létezik, ami kecsesen hagy maga után szürke lenyomatokat a hófehér papírlapon, alakokat létrehozva. Először észre sem vettem a mellettem könyökölő férfikezet, csak akkor, amikor annak ujja végig simított újonnan elkészített alkotásomon. Megszeppenve követtem a hosszú, vékony ujjak útját, amik a rajzomon lévő mintázatokat követve, az egész illusztrációmat felfedezték. Oldalra fordítom a fejemet, hogy megnézzem, kit kötött le ennyire rajzom megalkotása, de a hirtelen jött vidámságom azzal a hévvel távozik is belőlem, amint realizálom, hogy ki ül jobbomon.

Kakaóra emlékeztető haja kócosan terül szét fején, rakoncátlan tincsei szórakozottan állnak látása útjába. Szemének az a része, amit nem takar barna hajzuhatag, melegen csillog. Pupillája majdnem kitölti sötétkék íriszét, csak egy vékony csík ad jelet annak létezéséről. Szája sarkában apró mosoly bujkál, amolyan szívmelengető, bájjal teli mosoly. Bőre felülete sima, puhának tűnő. Szinte késztetést érzek, hogy megsimítsam arcának fényességét, amit az éppen rásütő napsugaraknak köszönhet.

Én leszek az, aki végül elkapja tekintetét, és nem telik sok időbe, mire felmérem a helyzetet. Az eddig egyedül álló padom mellett egy másik is helyet kapott, szorosan enyémnek tolva. Liam székének vonalai is hamarosan látószögembe kerülnek, teljessé téve az összképet.

-Te mégis mit csinálsz? -szűkül résnyire látásom. Mérgesen, feldúltan nézek rajta végig újra és újra, amivel csak egy vigyort érek el. Pont ennek az ellentétét próbáltam végrehajtani!

-Aminek látszik, aranyom. Melléd tettem a seggemet. -ad magyarázatot tettére. Meghökkenek a becézésen, de jelen pillanatban valami más jobban lefoglal. Mégpedig az, hogy ez a srác visszaült mellém, ezzel totálisan összezavarva engem. Tegnap pontosan ebből alakult ki közöttünk konfliktus, ma pedig ismét eljátssza szerepét, pont, mint egy nappal ezelőtt. És amíg én dühtől fortyogok, addig ő békésen ül székén, kezével fejét támasztva.