What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 13

-A szüleim kapcsolata sokáig remek volt. -kezdek bele a történetembe. -Szerették egymást, mindent megtettek volna egymás boldogságáért. Aztán közbelépett a munka, és a annak a fontossága. Apámat őrülten lefoglalta a cég, aminél annó magasabb szintű pozíciót kapott. Kezdett fontosabb lenni, mint a családja. Anyám az elején még eltűrte. Úgy volt vele, hogy ez egy hatalmas lehetőség, sok fizetést kapnak, és megtudnak adni mindent, amire szükségem van. Kis idő elteltével egyre ritkábban láttam apámat. Sokszor csak este bukkant elő vacsorázni, vagy arra se. Anya mindig megnyugtatott, hogy ez egy idő múlva megszűnik, és apa újra a régi lesz. Persze ez sose következett be, sőt, ami azt illeti sokkal rosszabb lett. Elkezdte lelkileg bántani, és zsarolni édesanyámat. Itt éreztem úgy, hogy ennek a kapcsolatnak véget kell vetniük. Nem tarthat tovább, mert anya teljesen ki fog készülni, és lelkileg tönkremegy. Anya viszont nem cselekedett. Elviselte a fájdalmat, ami apám okozott neki. Aztán úgy döntöttem, ha már anya nem képes rá, akkor majd én fogok véget vetni a szenvedésnek, ami közöttük zajlik. Eleinte nehéz feladatnak bizonyult, de valahogyan összehoztam. -pillantottam Leára, aki teljes csöndben ült, és figyelmesen hallgatott.

-Hogyan vetettél véget ennek az egésznek?

-Beszélnem kellett anyám fejével. Ez alapvetően is borzalmasan nehéz volt, mert ő nem akart véget vetni a párkapcsolatuknak. Amennyire csak tudtam, próbáltam kiszedni őt a rózsaszín ködből, mert akármennyire is fájt bevallania, szerette apámat. Viszont ő a pénzt választotta helyettünk, és miután felvilágosítottam ezzel a ténnyel, totál kiborult. Magát okolta mindenért, ami velünk történt, és akkor lépett közbe apám. Elmondta anyának, hogy ebből a kapcsolatból már réges-régen kihalt minden érzelem, és azt sem tudta miért voltak együtt. Aztán szépen fogalmazva a tudtunkra adta, hogy hívja a kötelesség, a szenvedélye. Ekkor lelépett, és sose jött vissza, egészen mostanáig. -Mire befejezem a mesélést, Lea ismét halkan szipogni kezd, ezért lassan a karjára teszem a kezemet-Mi a gond? Eszedbe jutott Noah?

-Nem. Csak rossz hallani, hogy miken kellett keresztül menned, én meg csak egy ostoba szakítás miatt bőgök. -Lesüti a tekintetét ahogy beszél, ajkai enyhén remegnek, miközben a szavakat formálja.

-A szakítás is borzalmas. Őszintén, egyik fájdalom sem jobb a másiknál.

Az óra mutatója már az éjfélt is átlépte, amikor úgy döntöttünk, hogy ágyba bújunk, és kialudjuk a mai nap fáradalmait. Elalvás előtt eszembe jutott, hogy vajon észrevették-e, hogy nem tartózkodom otthon? Vagy túlságosan elvannak foglalva egymással? Ám mielőtt végleg átadtam volna magam a álmok birodalmának, Liam képe jelent meg előttem, és a majdnem elcsattanó csókunk. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, és a legszívesebben fejbe vágtam volna magamat ezért. Hormonok...

Reggel korábban kellett kelnem, hogy még hazajuthassak átöltözni, és bepakolni a mai órarend szerint. Közöltem Leával, hogy nyugodtan aludhat még, az iskolában úgyis találkozunk, de hiába. Ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérhessen, ha már beugrottam hozzá este, amit persze totálisan önszántamból tettem.

A házunkhoz érve, mindent ugyanúgy találtam, ahogy ott hagytam. Az ajtó nyitva volt, benne a kulccsal, amit tegnap este véletlen ott felejtettem. Óvatosan fellopóztam a szobámba, összepakoltam mindent ami kellett, ruhát cseréltem, és kimentem úgy, mintha mi sem történt volna.

-Hogy érzed magad? -érdeklődöm halkan, miközben egymás mellett haladva közeledünk az iskola felé.

-Nem sokkal jobban, te? -néz rám aggódóan, tőlem pedig csak egy legyintésre futja.

-Megvagyok. -Lea bólint, majd tekintetét az útnak szenteli, és nem is emeli le róla.

                                                                   ****

-Szia! -állok meg a padtársam mellett, aki önmagát felülmúlva, jóval korábban érkezett a szokásosnál.

-Szia! -pillant rám miközben éppen az egyik telefonos játékával szórakozik, és arcából kiolvasható, hogy nem éppen ő áll nyerésre. -Pillanat! -mutatja fel ujját jelzésképpen, és gyorsan kihúzza nekem a székem, majd azonnal visszavezeti ujjait a kijelzőre.

Meglepett a cselekedete, de egy apró mosoly így is felkúszott az arcomra. Helyet foglaltam a kihúzott széken. Miután Liam végzett a játékkal, tudtomra adta, hogy ezt bizony ő nyerte, mert az utolsó pillanatban sikerült átvennie a vezetést, teljes testével felém fordul.

-Mizu?-fonja keresztbe karjait maga előtt, és tekintete elidőzik rajtam.

-Nincs semmi, veled? -nyomok el egy ásítást, mert tegnap egészen sokáig fent voltam Leával, hogy kicsit enyhítsem a negatív gondolatokat, amik a fejében kavarogtak.

-Kimerültnek tűnsz. Keveset aludtál? -kíváncsiskodik, és pont úgy fest, mint anyukám, amikor számon kér, mert fáradtnak ítél meg.

-Igen. Szóval ha nem bánod, lehet elalszom a padon. -bökök ujjammal az említett tárgyra, majd a kabátomat felteszem rá, hogy a kemény fa helyett valami puhára feküdhessek.

-Ahogy akarod! -hallom meg a fiú hangját, és érzem a hangszínén, hogy jól szórakozik rajtam. -Nem tűnik valami kényelmesnek az a kabát. Odaadhatom a pulcsim, ha szeretnéd. -résnyire nyitom a szemem, és ekkor azonnal megpillantom Liamet, aki éppen pulcsija levevésén ügyködik. Ahogy felemeli kezét, hogy kibújhasson belőle, felcsúszik a pólója, ezzel kis belátást engedve izmos felsőtestére. Szemem azonnal lehunyom, és elfordítom a fejem, mielőtt ő is észrevenné a kipirosodott arcom.

-Tessék! -nyújtja át a darabot, amit illedelmesen megköszönök, és lecserélem rá a hideg kabátomat. Ahogy a fiú pulcsija az arcom alá kerül, megcsap az illata. A mentol, és a férfias parfümjének aromája bekúszik orromba, ez pedig jó érzéssel tölt el.

Azt sem tudnám megmondani, hogy milyen órán ülök. A tanár hangja messzinek hallatszik, ahogy a diákok válaszai is. Csendben, lehunyt szemekkel élvezem a nyugalmat, amiben olyan régen volt részem. Liam néha felém pillant, és mindig, amikor elfordul, látom a szája sarkában bujkáló mosolyt.

-Pokrócot nem kérsz esetleg? -suttogja, miközben oldalra dönti a fejét. A kérdés egy pillanat erejéig gondolkodtatásra késztet.

-Nos, ha már így mondod....-nyújtózkodom egy aprót.

-Javaslom, hogy legközelebb aludj többet! Totál kivagy ütve! Így hogy fogsz eljönni a meccsemre? -kell egy pár másodperc, hogy a felém intézett szavak értelmet nyerjenek. Meghökkenve bámulom Liam arcát, próbálom eldönteni, hogy szórakozik-e velem, vagy sem, de a vonásai komolyságról árulkodnak.

-Tessék?

-Ma egy nagy meccsünk lesz. -avat bele- Régóta elakarjuk verni a szomszédos iskola focicsapatát. Minden támogatásra és lelkes szurkolóra szükségünk van. Szeretném, ha te is ott lennél. -egy pillanatra sem néz rám, ha nem ismerném, azt mondanám, hogy Liam Portman zavarban van.

-És miért mennék el? -kérdezem játékosan, Liam pedig szórakozottan megcsóválja a fejét.

-Mert mondjuk megkértelek rá? -Tekintetünk ekkor találkozik, és kékjei pimaszságot tükröznek. -És mert szeretném, ha ott lennél és nekem szurkolnál.