What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 12

-Hogy sikerült a doga? -érdeklődik Lea a lehető legrosszabb pillanatban. A csókunk nem következik be. Kinyitom a szemem, próbálom rendezni légzésemet. Liamre pillantok, aki szintén próbál úgy tenni, mintha ez meg sem történt volna. -Megzavartam valamit? -ráncolja homlokát Lea. Nemlegesen megrázom fejem.

-Nem! Dehogy! -igyekszem úgy beszélni, mint akinek nem most akarna kiugrani a szíve a helyéről. -Klassz lett. Liam rengeteget segített benne. -pillantok szemem sarkából az illetőre, akik éppen egyik füzetébe bújva színlel tanulást. -Neked?

-Borzalmasan! Szinte semmit sem tudtam, pedig mióta bejelentették, azóta tanultam rá! -fakad ki a lány, én pedig megértően nézek rá. Ha Liam nem segített volna, az én dogám sem lett volna jobb.

Lea kifakadása után beáll a csend. A csend, ami amúgy nem lenne kínos, csak nem tudok eltekinteni a ténytől, miszerint majdnem csókolóztam Liam Portmannel. És nem is próbáltam tenni ellene. Sőt, kifejezetten vágytam rá.

-Holnap meccsünk lesz. -jelenti ki hirtelen Liam, ezzel is próbálva megtörni a kialakult helyzet kellemetlenséget. Lea azonnal kap a frissen szerzett információra, és rengeteg kérdéssel árasztja el a fiút.

-Komolyan? Mikor? Ki ellen? Ott lesz Ethan? Mondj már valamit! -támadja le a feltörekvő focistát barátnőm, aki eléggé meglepődött a hirtelen jövő kérdésáradattal, de igyekszik válaszolni rájuk.

-Igen, komolyan. Holnap délután ötkor, és fogalmam sincs, hogy ott lesz-e Ethan. De ez miért is fontos neked? -vág kérdő arcot, Lea pedig nem törődően megrántja vállát.

-Csak úgy. -feleli, és ezzel lezártnak tekinti az ügyet.

Korábban értem haza az iskolából, ugyanis mint kiderült, a magyar tanárunk beteg lett, ezért az utolsó óránk elmaradt. Ez lehet kissé furcsának fog hangzani, de nem igazán repdestem az örömtől, amikor ezt megtudtam. Ennek az okát egyedül az itthon tartózkodó férfi magyarázza meg. Ha hamarabb érek haza az iskolából, az azt jelenti, hogy a kelleténél több ideig kell egy légtérben lennem az apámmal.

-Natalie, drágám! Nem vagy éhes? -köszönt azonnal anyám, miközben az otthoni papucsomba lépek.

-De. -válaszolom rögtön, anyám pedig már indulna, hogy összedobjon valamit. Elhúzom a számat, és utána szólok, mielőtt eltűnne a szobák között. -De csinálok én magamnak ebédet. -arca szomorúságot sugároz, de most nem igazán érdekel. A konyhába lépve pillantom meg apámat, aki valamilyen focimérkőzést figyel, kezében egy sörrel, amibe néha belekortyol.

-Hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? -érdeklődik kedvesen, mikor éppen egy tányért szedek le a polcról.

-Te miért vagy még mindig itt? -pillantásra se méltatom. Hallom ahogy halkan kifújja a levegőt, ujjai szorosabban fonódnak a műanyagüveg falaihoz. Megmelegítem a megmaradt csirkét, és amikor a mikró jelez, hogy az étel tálalásra készen áll, a szobám felé indulnék, de mindketten megakadályoznak.

-Natalie! Tudnánk váltani egy pár szót? -érinti meg lágyan a vállam édesanyám. Egy aprót bólintok, majd kelletlenül megtámasztom magam a falnál.

-Szóval, kislányom -kezd bele apám, a kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorul a kijelentésén.

-Nem vagyok a kislányod! -felelem, a hangom csöpög a megvetéstől. Apám anyára néz segítségkérésképpen, aki keserű mosolyra húzza ajkait.

-Figyelj, Natalie! Tudom, hogy ez neked nem könnyű, de el kell fogadnod. -mutat kettejükre, aminek hatására arcom akaratlanul is fintorban torzul. -És szeretném bejelenti, hogy ma itthon randizunk. -a szavaira csalódottság kerít hatalmába, a gyomrom görcsbe rándul.

-Szóval azt akartátok mondani, hogy toljam be a seggem a szobámba, és ne zavarjalak titeket az egymásra találásban? -pillantok végig rajtuk, és arcuk felvesz egy fáradt, gondterhelt kifejezést. -Ne aggódjatok, látni se fogtok! -könnyek szöknek a szemembe, leginkább az árulás keserű ízétől, ami nem akarja elhagyni a számat. Cseszettül nem tetszik ez a felállás.

Egész nap ki sem tettem a lábam a szobámból. Megtanultam amit megkellett, de nem haladtam előre semmiben. A fejembe képek jelentek meg, ahogy anyám ragyogó mosollyal fürkészi apámat, aki régen annyi sebet ejtett rajtunk. Nehéz érzés telepedett a mellkasomra, a tüdőm megvonta magától az oxigént.

A telefonom ezt a pillanatot választotta arra, hogy rezegni kezdjen. Elhessegettem a gondolataimat, kényszerítettem magamat, hogy a légzésem ismét egyenletessé váljon. Lea neve fénylett a kijelzőn, és mielőtt észbe kaphattam  volna, fogadtam a hívását.

-Szia! -szóltam bele halkan.

-Szia! -hangja remegett, néha-néha egy szipogást is ki lehetett venni a vonal másik végéről. Igaz, nem régóta ismerem ezt a lányt, de eddig még sosem láttam, vagy hallottam ennyire elveszettnek.

-Mi történt? -kérdezem, miközben az ujjaim idegesen doboltak az ágyon.

-Át tudsz jönni? -suttogott, a szavai mögött éreztem a megbántottság kíméletlen csapását.

-Csak küld át a házszámot! -felelem és kabátomért nyúlok, ami a székemen fekszik elterülve. A telefonom pittyenése jelzi, hogy Lea eleget tett a kérésemnek. -Rendben van! Sietek, ahogy csak tudok! Ne csinálj semmi hülyeséget, oké? -szenvedek a cipőm felhúzásával, és amint meghallom a halk okét, elköszönök, és bontom a vonalat.

Igyekszem nem nagy hangzavart csapni, és kiosonni úgy, hogy senki se kapjon rajta. Felkapom a kulcsot, és elfordítom a zárban. Hang nélkül lépem át a küszöböt, és sietősre véve lépteim indulok neki az úti célnak.

Türelmetlenül nyomom a kapucsengőt, és idegességemben a hajamba túrok. A harmadik nyomás után kinyílik az ajtó, és szembe találom magam egy kisírt szemű, piros arcú Leával. Számat elhagyja egy káromkodás, és szó nélkül fonom karjaim a barátnőm köré. Eltekintek a kinti hidegtől, és attól is, hogy végtagjaim totálisan szétfagytak. Csak csöndben ölelem Leát, aki kínkeserves zokogásban tör ki, ahogy a fejét a nyakamba fúrja.

-Mi történt? -ismétlem, és aggódóan nézek rá, amint betessékelt házukba, és felvezetett a szobájába. Szemeit még mindig könnyek mardossák, és pont úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban újra elsírja magát.

-Noah....-motyogta erőtlenül. Értetlenül bámulok rá, próbálom kirakni a kirakós hiányzó darabkáit.

-Mit csinált? -emelem meg a lány állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

-Vége! Vége van, Nat! -feleli, majd utat enged a könnyeinek.

A szakítás szar dolog. Miután elhagy a rózsaszín köd, ami eddig körbeölelt, és kiábrándulsz a fiúból, aki olyan sokat jelentett neked, nem marad más, csak üresség. És a szívem fájdalmasan dobban, mikor rájövök, hogy Leának túl kell esnie ezen.

Az óra már a tizet is jóval maga mögött hagyta, amikor sikerült teljesen megnyugodnia a lánynak annyira, hogy beszélni tudjon. Elmesélve az egészet, engem is elkapott a keserűség a hallottaktól.

-Biztosan hiányolnak már otthon! Menj haza, holnap találkozunk! -pillant rám kínzott arckifejezéssel egy plüssöt szorongatva. Ajkaim lágy mosolyosra húzódnak, és megrázom a fejem.

-Nem. Itt maradok veled egész este. Szükséged van valakire, aki segít ebben az időszakban. És úgy látszik, ez a valaki most én leszek. -nézek rá komolyan, és most, mióta itt tartózkodom, először terül szét egy kisebb vigyor az arcán.

-Nem fognak aggódni érted? -kérdez vissza, én pedig nemlegesen megrázom a fejem.

-Nem. Anyám apámmal randizik otthon, és kötve hiszem, hogy észrevették hogy leléptem. -elfintorodom, Lea szemöldöke pedig összeszalad, ahogy halkan rákérdez.

-Nem bírod a kapcsolatukat? -érdeklődik, amire egy újabb fejrázás a válasz. -Elmeséled? -gondterhelten nézek rá, és lassan felkészülök átadni életem legnagyobb, legfájdalmasabb titkát.