What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 8

-Történt valami? Egészen másképp viselkedsz a szokotthoz képest. -állapítja meg Lea a nyilvánvalót, én pedig továbbra is a frissen vágott gyepet bámulom, mintha az segíthetne nekem a kérdés kikerülésében.

-Nem, nem történt semmi. -válaszolom egyhangúan, majd felnézek a barátnőmre, hogy egy mosollyal adjak ráadást az imént kicsúszott szavaknak, azonban Lea háta mögött egy ismerős szempár talál rá az enyémekre, én pedig állom a pillantását egészen addig, amíg a tökéletesen ívelt ajkak félmosolyra nem húzódnak kényszerítve engem arra, hogy elkapjam a már kellően kipirosodott arcomat. A reggeli alakításunk óta nem kerestük egymás társaságát, aminek nem tudom, hogy örüljek-e, vagy ne.

-Áhh! -nyújtja el a szót osztálytársnőm, majd vidáman csengő hangon hozzáteszi: -Szóval miatta viselkedsz másképp. Teljesen megértem. -bólogat együttérzően miközben tekintete végigsiklik Liam alakján.

- Nem Lea! Erről szó sincs! -kelek azonnal saját magam védelmére, de nincs mit tennem, Lea azonnal levonja a számára reálisnak tűnő következtetéseket, és immár lelkesebben hajol hozzám közelebb.

-Nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy bejön a suli legmenőbb fickója. -suttogja a fülembe, hogy csak én halljam meg szavait. -Hidd el, nem vagy egyedül. -bök fejével egy csapat végzős lány felé, akik nem igazán restelve magukat, szemmel láthatóan piszkos dolgokat képzelnek el a tőlük nem messze álló Liamről, és úgy tűnik nem kifejezetten érdekli őket, hogyha ezt a srác is észreveszi.

-Nem tetszik Liam. -mondom kihúzva magam, és igyekszem úgy tenni, mint akit abszolút nem zaklatott fel a tény, hogy mások ennyire megmerik bámulni Liamet, semmi szégyenérzet nélkül.

                                   *****

-Ennek kiszámoltad a megoldását? -érdeklődöm Leától, akit éppen korrepetálni próbálok, ám ez az egész nehezebb, mint gondoltam. Számítottam arra, hogy a jegyei nem éppen fényesek, de arról álmodni sem mertem volna, hogy a kémiai alapismeretek sem kaptak helyet a fejében.

-De nem ezt kellett most kiszámolni? -bök tollával az eggyel feljebb található példára, én pedig kezdem azt érezni, hogy ennek így nincs semmi értelme.

-Azt az előbb csináltuk meg. -dörzsölöm meg orrnyergemet, Lea pedig összevonja szemöldökét, és a lapra mered.

-Ohh! Ne haragudj, úgy látszik nem vagyok a toppon. -sóhajt fel drámaian, kezével megtámasztja a fejét, és végignézi ahogy hátradőlök a széken.

-Jó, nincsen semmi baj. -fújok ki egy adag eddig bent tartott levegőt. -Hova írtad az előző példa eredményét? -kérdezem, viszont tartok a felelettől.

-Öhmm -arca kipirosodik és fürgén vizslatja az eddig levezetett számolásokat, néha felpillantva rám. -Hát, szerintem..nos, sehova. -biggyeszti le száját.

-Figyelj! Ez így nem igazán fog működni. -csóválom meg a fejem. -Ahhoz, hogy képes legyél javítani az átlagodon, figyelned kellene rám, és megpróbálni megérteni, amiről lassan egy órája magyarázok. -küldök felé egy komoly, határozott pillantást.

-Jó, megpróbálom! -biccentek egyet, és hagyom, hogy magától számítsa ki a kapott feladatot. -Hékás! Ennek itt véletlenül nem egy barna hajú, kék szemű srác a megoldása?

Homlokomat ráncolom a felmerült kérdésen, aztán lepillantok a papírra, majd vissza Leára. -Tessék?

Sunyin vigyorogva pislant a hátam mögé, mire én is hátrafordulok. Liam áll az ajtókeretnek dőlve, zsebre tett kézzel, és pontosan a mi irányunkba néz. Egy tizedmásodperc erejéig legeltettem rajta a szememet, amit természetesen ő is észrevesz, és ajkai önelégült vigyorra húzódnak.

-Szóval ezért nem figyelsz rám! -fordulok vissza barátnőmhöz, aki már mindent elpakolva támasztja magát a betolt széke mögött, és nem is leplezi a benne dúló jókedvet. -Jól van, te áhított szerelmes. Mára végeztünk. Legközelebb viszont keményebben megfogom tornáztatni az agysejtjeidet! Szóval készülj fel kisanyám, és zárd ki Liam Portmant a fejed minden egyes apró zugából, mert nem lesz kegyelem! -Lea hangosan felnevet, és mire észbekapok, már az osztályterem ajtaja felé nyúl, hogy távozzon.

Nem kellett sok idő, mire én is összepakoltam a padon hevert dolgaimat, és a gondolataimba merülve siettem a kijárat felé. Út közben azon töprengtem, hogy mennyi minden érheti az embert 24 óra leforgása alatt. Mármint két nappal ezelőtt nem is sejtettem, hogy majd azt fogják velem közölni, hogy apám ismét a láthatáron van. Tudom, hogy ami megtörtént, az megtörtént, és hogy tovább kell lépnem rajta, de ezt sosem fogom tudni maximálisan elengedni. Ez csak szimplán egy olyan része az életemnek, ami mindig kísérteni fog, ott lesz az agyam hátsó, fájdalmakkal teli ládikójába.

-Hé! Nat, állj már meg! -először csak a nevemet hallom meg, ami elegendő ahhoz, hogy megálljt parancsoljak lábaimnak, és visszaforduljak a hang gazdája felé. Aki nem más, mint Liam. A fiú futva közelít hozzám, majd amint közelebb ér, lelassítja tempóját. -Téged nem könnyű utolérni. -füttyent egyet elismerően.

-Mit szeretnél, Liam? -markolok rá táskám pántjára.

-Oké, azt hittem ezt egy kicsit udvariasabban fogod megkérdezni. -kis szünetet tart, de ahogy észreveszi, hogy továbbra is egyhelyben állok előtte, rezzenéstelen arccal, sietve folytatja mondanivalóját. -Igazándiból, csak haza akarlak kísérni. -mondja lazán, ám még így is érzem rajta, hogy ennél egy leheletnyit idegesebb.

-Már miért akarnál hazakísérni engem? -billentem oldalra fejemet.

-Jobb dolgom úgy sincs. -megrántja a vállát, szavai pedig a kelleténél jobban megütnek, emiatt pedig hangulatom is lejjebb zuhan.

-Semmi szükség arra, hogy hazakísérj! -fordulok sarkon, hogy mielőbb távozhassak a kellemetlen szituációból, de Portman ügyesebb és gyorsabb nálam, így ráfog csuklómra, és mire kettőt pisloghatnék, mellkasának préselődve találom magam.

-És mert mondjuk beszélni szeretnék veled. -leheli fülembe, a testem pedig megborzong a jóleső duruzsolástól.

Sikeresen átjavítottam ezt is! 🫡
Ha esetleg elnyerte tetszésedet ez a fejezet is, ne félj nyomni egy vote-ot, vagy dobni egy kommentet!
Hiszen tudod, az olvasók visszajelzése minden írónak nagyon fontos!
Millió puszi és ölelés neked, drága olvasó❤️