What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 9

-Miről kellene kettőnknek beszélni? -ráncolom értetlenül a homlokomat, és közben végig futtatom fejembe a lehetőségek számát, amiből valljuk be, egészen kevés van.

-Gondolkodtam. -kerül meg egy útjába álló, leesett öreg ágat. Már automatikusan nyitom a számat, hogy visszavágjak valami frappánsat, ám ezúttal Liam gyorsabb, és azonnal belém fojtja a szót. -Azt akarom kérdezni, hogy megtudnád adni a barátnőd számát? -néz rám sokatmondóan. A kérése annyira hirtelen ér, hogy egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, és csak bámulok rá nagy szemekkel.

-Tessék? -bukik ki belőlem. -Ezt akartad annyira megbeszélni velem?

-Nem. -mondja határozottan. -Robinson száma amúgy sem nekem kell, cica! -felém fordul, és csak most veszem észre, hogy mindketten megálltunk út közben. Enyhén feljebb billentem a fejemet, hogy jobb rálátásom nyíljon a velem szembelévő srácra. Liam arca a tökéletes nyugalomról árulkodik, ám szája szegletében ott pihen az apró mosolya, amely a nap minden szakaszában végigkíséri. -Szeretem, hogy ilyen kicsi vagy. -hangja alig több suttogásnál, mégis meghallom a felém intézett szavakat.

-Azért nem vagy olyan magas. -fonom keresztbe karjaimat, kihúzva magam, mintha ezzel pecsétet nyomnék az iménti megállapításomra.

-Ó, valóban? -mosolya szélesebb lesz ahogyan közelebb lép hozzám. Testem azonnal vészriadót fúj, távolodni kezd a férfialaktól, ám nem sokáig tudok menekülni tőle, hátam nekiütközik valami keménynek, ami meggátol a további hátrálásban. Teljesen sarokba szorultam, amit Liam őszinte örömmel ki is használ. Testünk pár milliméterre van egymástól, érzem az ő melegét és illatát. Előttem áll egy izmos felsőtest, egy pokolian csábító aroma, ami elködösíti az agyamat. Ekkor késztetést érzek, hogy még feljebb emeljem a fejem, és amint ez megtörténik, tekintetünk kapcsolódik. Szaggatottabban veszek levegőt, pezsdítően csörgedezik bennem a vérem, szívem őrült tempóban dobog a mellkasomban annyira, hogy félő, két utcányira is meghallják. -Szerintem határozottan magas vagyok. Mit gondolsz, cica? -hangszíne teljes nyugodtságról tanúskodik, mintha belőle ez semmit nem váltott volna ki. Azonban tudom, hogy ez nem így van. Az ő mellkasa is rendezetlenül emelkedik, arca enyhén kipirult.

-Azt, hogy bekaphatod. -felelem fejcsóválva, Liam pedig hangos nevetésben tör ki. Halk morgást hallatok és folytatom az utamat hazafelé, nadrágom zsebében kutatva az MP lejátszóm után keresve.

                                        ****

A Liammel való út kitépte néhány idegemet, ritmuszavart idézett elő a szívem tájékán és magával ragadott némi agysejtet, de összeségében remekül éreztem magam. Régen nevettem annyit egy kis séta során, mint most, és emiatt hálás vagyok Liamnek, még ha ezt sose fogom neki bevallani. Idiótának érzem magam a vigyor miatt, ami a képemen feszít egy ideje, akkor is, amikor belépek a jól ismert küszöbön, hogy lepakoljak. Amint felakasztottam a kabátomat és felkaptam a táskám a földről már indulnék is fölfelé, de ekkor belép egy túlságosan ismerős alakzat, én pedig kénytelen vagyok visszatenni a táskám oda, ahol eddig volt, hogy szembeforduljak a hívatlan vendéggel.

-Te mit keresel itt? -a számat, amin eddig jókedvű mosoly játszott, most idegesen összeszorítom, szemeim szikrákat szórnak.

-Hát már nem is örülsz az édesapádnak? -kérdezi miközben széttárja a karjait. Bennem felmegy a pumpa, ökölbe rántom a kezeimet, és teszek előre egy lépést. A düh, amely most vérként kavarog az ereimben, a csalódottság, mely savként úszik fel a torkomon, és az idegesség, ami befészkelte magát a bőröm alá hirtelen robban ki, és az öklöm apám arcán csattan. Kissé hátratántorodik, szemei kétszeresükre nyílnak, ajkai elválnak egymástól meglepettségében.

Kifújok egy adag levegőt, próbálok uralkodni az érzéseimen, de jelen esetben képtelen vagyok rá. A tenyerem viszket egy újabb ütésre, amit biztosan meg is tettem volna, ha anyám nem bukkan fel a láthatáron.

-Ne bántsd őt, drágám! -mondja édesanyám félénken, én pedig megpördülök a tengelyem körül, hogy ránézhessek.

-Valljuk be Lina! Ezt megérdemeltem! -dől a falnak pirosas arccal apám, engem meg elfog a büszkeség, látva az egyre intenzívebben vöröslő, érzékeny területet.
-Ennél sokkal többet érdemelnél! -vágok vissza rekedt hanggal. -Hogy merészelted betenni ide a lábadat azok után, amiket tettél? Hogy volt bőr a képeden?

-Natalie! Te is, és én is tudjuk, hogy az nagyon régen volt! -anyukám hangja vékony, arcán kétségbeesés jelei láttak napvilágot. Szép pirospozsgás orcája most fehéren tündököl, mintha kiment volna belőle az élet.

-És te ezt megtudod neki bocsátani? -pillantok szemrehányóan apám felé. -Komolyan?
-A megbocsátás igenis fontos, Natalie! Mindenki követ el hibákat, amiket majd előbb-utóbb megbán. És ettől vagyunk mi emberek! De az a lényeg, hogy ezeket megpróbáljuk helyrehozni! A szándék, kincsem! Mindig a szándék a fontos! -ereszt meg egy lágy mosolyt, amitől a szívem akár egy szivacs, összefacsarodik.

-Ő nem érdemli meg! Ő sose fogja megérdemelni! -nézek anyukámra érzelemmentes arccal. -Hatalmas hibát követsz el azzal, hogy újabb esélyt adsz neki. -kemények a szavaim, akárcsak a kő. Ez könnyeket lábaszt édesanyám gyönyörű szemeibe. -Ha elfogja játszani a lehetőségét, ne gyere hozzám sírni, hogy újra összetörte a szívedet. -hallom, ahogy levegőért kap. -Ez a kis család tökéletes volt nélküled. -fordulok a sokkban álló apám felé. -Remélem hamar rájössz, hogy rossz helyen vagy, és amilyen gyorsan jöttél, olyan gyorsan is fogsz távozni! -azzal az emelet felé fordulok, és azért imádkozom, hogy ez egy álom legyen, amiből feltudok kelni és magam mögött hagyni.

Hát, ez a rész is kijavítva!
Ha tetszett, kérlek jelezd ezt nekem egy csillaggal, vagy dobj egy kommentet!
Hiszem tudod, nekünk íróknak fontos az olvasói vélemény!
Millio ölelés neked, drága olvasó 🫶🏻❤️