What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 4

A hétvégén semmi említésre méltó nem történt. Átnéztem néhány tantárgy házifeladatját, ismételtem és elvoltam a saját kis világomban. Egyedül Leával beszélgettem, akit teljesen felbuzdított a Liammel ápolt kapcsolatom. Szerinte különlegesnek és boldognak kellene lennem, hogy Liam engem választott beszélgető partnerének, de én ennek az ellenkezőjéről tudok tanúskodni. Nem érzem magam kiváltságosnak, csak mert az iskola legnagyobb nőcsábásza engem választott ki prédájaként. Nem kerülte el figyelmemet Lea áradozása a fiú iránt, és az a rengeteg pozitív jelző, amivel Liamet illette, és amikkel én nem értettem egyet. Tudtam, hogy osztálytársnőm szíve foglalt volt, de élt bennem egy gyanú, miszerint Lea könnyen megszakítaná kapcsolatát a jelenlegi partnerével, ha Portman figyelmet fordítana felé. Ezt persze nem közöltem a lánnyal, nehogy megsértsem feltételezésemmel, ha esetleg az téves lenne. Amibe sajnos nem igazán vagyok biztos..

Azzal az ötlettel foglaltam helyet múltkor kiválasztott helyemen, hogy nem veszek tudomást a mellettem ülőről, azzal az érvvel, hogyha a fiú nem kapja meg tőlem a számára szükséges mennyiségű figyelmet, abbahagyja aktív érdeklődését irántam. De tisztában voltam azzal, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ugyanis Liam hamar a mélybe süllyeszti az alapvetően magas türelmiszintemet egy kelletlen mondattal, vagy egy belőlem idegen érzéseket kiváltó cselekedettel.

Liam ma megszegte saját szabályát. Ha a korán érkezést lehet annak mondani. Amióta ebben az iskolában folytatom tanulmányaimat, lehetőségem volt megfigyelni napon rendszeres elrontójának érkezését, ami negyed és fél nyolc között állapodott meg. Ilyenkor bejön, ledobja táskáját helyére, majd sietős léptekkel elhagyja az osztálytermet. Azonban mindjárt szól a tanítást megkezdő jelző csengő, a fiú viszont sehol. Hétfőhöz híven matematikával kezdünk, melynek tanára nem pont kedvességéről híres. A mindig mogorva, szarkasztikus Mr. Flint ugyanis előszeretettel űzi kedvenc tevékenységét nap mint nap. Kiválaszt egy számára szimpatikus diákot, és kínkeserves módon teszi próbára annak tudását. A terembe több hangos sóhaj is utat enged magának, amikor az emberek nyugtázzák magukban, hogy a mai hétfői napon nem ők lettek az áldozatok.

Az órából már húsz perc is eltelhetett, és a felelés is régen lezajlott már, amikor az ajtó nyikorogva kinyílik, és belép a terembe Liam. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, feltehetően futva közelítette meg az osztálytermet. Táskája félválláról lóg, szabaddá téve másik kezét, mellyel most nedves haját söpri ki arcából. Lazán áll, oldalával az ajtókeretet támasztja.

-Áh, Mr. Portman! Örülök, hogy megtisztel minket jelenlétével, és nem felejtette el a matematika órát! -biccent irónikusan a pedagógus. -Minek köszönhetjük ezt a hatalmas késést? -hangjában nyoma sincsen dühnek vagy felháborodásnak, ami a későbbérkezőt illeti. Karba teszi a kezét, és türelmesen várja a magyarázatot.

-Dolgom volt, Tanár Úr! -löki el magát a kerettől, és megsem várva a tanár válaszát, letelepedik mellém. Nem fordulok felé, de szemem sarkából alaposabban megfigyelem alakját. Haja csapzottan áll, a futásnak köszönhetően tincsei vége nedvesen tapadnak egymáshoz. Szemei pajkosan csillognak ahogy rám tekint. Arca kivirult, enyhén rózsaszín, emiatt férfias vonásai sokkal inkább tűnnek kisfiúsnak a reggeli fényben.

-Dolgod volt, mi? -hangom megüti a szarkazmus felsőfokát, felvont szemöldökökkel várom válaszát.

-Igen, Baker! Képzeld, dolgom volt! Csak nem hiányoltál? -kérdezi. Szavaiban érezhető a játékosság, de mielőtt bármit is válaszolnék, Liam elkezd megválni szürke pulóverétől, ezáltal az alatta lévő, fehér póló is felcsúszik, így belátást nyerek hasára. Legalábbis annak aljára. Nem kell sokat mutatnia, hogy rájöjjek, izmos felsőtestről beszélünk. Erről tanúskodnak hasizmai, melyek megfeszülnek miközben a fiú megválik a vastag ruhadarabtól. Tekintetemet nem kerüli a kis szőrcsík, mely egyre lejjebb húzódik a látványosan puha bőrön egészen addig, míg el nem nyeli nadrágja szövete. -Vigyázz, bébi! Lefog csöppeni a nyálad! -kuncog Liam, én pedig azonnal lehajtom a fejem, ellenőrizve szám területét, és megnyugodva veszem tudomásul, hogy ez a feltételezés bizony messze állt a valóságtól.

-Nagyon vicces vagy, Portman! Kacag a májam! -felelem idegesen, amivel csak hangosabb nevetésre bírom padtársamat.

*****

Pár órával később Leával nyitom ki a női mosdó ajtaját. Tegnap este felkeresett telefonon, mert sajnálatos módon, szemtanúja volt a nem éppen elegáns kirohanásomnak. Én pedig katasztrófális hazudó vagyok, így kénytelen voltam megosztani Leával Liam akcióját. Természetesen kihagytam belőle saját reakciómat, hiszen semmi szükségem nem volt a lány negatív hozzáfűzéseihez, ahogyan azokra a bizonyos mondatokra sem, amik arról szóltak volna, hogy én is bedőltem Liam csábjának, vagy hogy köszönjek el szüzességemtől. Mert ezeknek nem volt igazságalapja, és bár szüzességem örült volna az érdeklődésnek, továbbra is épp és egészséges, ezen pedig nem tervezek változtatni a közeljövőben.

-Válaszoltál már a meghívására? -érdeklődik a tükörhöz lépve, hogy megigazítsa enyhén elmosódott szempillafestékét. Alig látható, visszafogott sminket szokott hordani, éppen, hogy csak kiemelje természetes szépségét. Többre amúgy sem lenne szüksége. Nem válaszolok kérdésére, mire megfordul, hogy tekintetét rám emelje. -Nem mondtál neki semmit, igazam van?

-Kiment a fejemből! -kelek azonnal saját magam megvédésére, és bár nem mondtam neki teljes hazugságot, tudom, hogy megkérdőjelezte válaszomat. Mert nyilván ezen a kérdésen pörgött nekem is az agyam, alvás közben viszont valóban megfelejtkeztem róla.

-Nem is akarsz elmenni vele, ugye? -sóhajt drámaian, visszafordulva tükörképéhez. Nos, az igazat megvallva, nem. Határozottan nem szeretnék elmenni vele, de ezt nem adtam a lány tudtára.

-Nem tudom. Elkéne menjek vele?

-Erre nem nekem kell válaszolnom. -feleli szemöldökét fésülve. -Bár, ha az én véleményemet kérdezed, akkor szerintem tudod a választ. -persze, hogy tudom! Gondolkodás nélkül vágná rá az igent. -Lehet jó móka lesz együtt ebédelni vele! Lehet, hogy jobban megismered, és kiderül, hogy mégsem akkora paraszt, mint amilyennek hitted!

Szavai gondolkodásra késztetnek, és mélyebben átnézem a Liammel való ebédelés részleteit. Ha nem kerülünk egymáshoz vészesen közel, ha nem sértjük meg egymás személyes terét és úgy beszélgetünk egymással, mint két normális ember, akkor megoldható. De ha ezek közül valamelyik bekövetkezik, a közös ebédelés kudarcba fullad, és biztosan mi leszünk a téma a hét hátralevő részében, mert Liam egy drámakirálynő, én pedig remekül értek a feltűnő kirohanások megvalósításához.

Egy szó nélkül csapom táskám hátamra és távozom a női mosdóból. Fürgén szedem lábaimat, hátha kegyes lesz hozzám a sors, és még sikerül elcsípnem a fiút az egyik folyosón. Ilyen időtájban már vége van az edzéseknek, és aki iskolaallergiában szenved, az elsőként hagyja el az intézmény területét. És van egy olyan érzésem, hogy Liam eléggé szenved ebben a betegségben. Az iskola csendes, a folyosókon egy árva lélek sem tartózkodik. Az egyedüli hang, amelyet hallok, az a cipőm halk koppanása a hideg, barátságtalan kőpadlón.

Már éppen feladnám a keresgélést, hogy én is elhagyjam az épületet és haza induljak, mikor hangos nevetésre leszek figyelmes. A bejáratnál egy nagyobb fiúbanda röhögcsél, mindegyikükön fekete bőrdzseki virít. Tekintetem azonnal egy barna hajkoronát keres, és amint megtalálja, elégedetten felsóhajtok. Figyelem kívül hagyva a többi srácot, akik kérdő és érdeklődő pillantásokat lövelnek irányomba, a Portman fiú felé fordulok.

-Mond, áll még az ebédes ajánlatod?

Újabb rész átírása: ✅
Ha esetleg elnyerte tetszésedet regényem legújabb, egyben átjavított fejezete, ne habozz ezt jelezni nekem egy csillaggal, vagy egy hozzászólással! Hiszen tudod! Az íróknak fontos az olvasói visszajelzése!
Millió puszi és ölelés! ❤️

Ui: ha érdekel egy vérfarkasról szóló, romantikus fantasy, csekkold a profilomon található, új történetem! <3