What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 7

Görcsösen markolom az előttem álló édesanyám ruhájának puha anyagát, pillantásomat nem emelem le róla. Szemében próbálom megtalálni a fájdalmának okát, de mindhiába. A tömérdek érzelem kavargását már én sem tudom követni. Az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy most valami olyasmit fog megosztani velem, amire lehet még nem állok készen. -Anya, kérlek szólalj meg!

-Találkoztam édesapáddal. -ajkai nehezen formálják a szavakat, melyek csak most jutottak el hozzám. Teljesen kővé dermedek, szinte egybe olvadok a padlóval. Akkora erővel csap le rám a tudat, hogy anya összefutott apámmal, hogy egy pillanatra elvesztem egyensúlyom, így elengedve anya karját, az falnak támasztom hátamat, míg a szédülés veszít erejéből. Mellkasom egyenletlenül emelkedik, a lélegzetvételeim szaggatottak, tüdőmbe nehezen jut a számára elegendő mennyiségű oxigénből. Beletúrok a hajamba, próbálom legyőzni a rám törő zokogás maró, hitetlen könnyeit.

-Én..azt hiszem, hogy felmegyek. -suttogásnál többre nem futja szorult torkomból. Nem nézek anyámra. Az túl sok fájdalmat zúdítana az így is megtört lelkemre. Tudom, hogy ez mindkettőnk számára fájó pont, és hiába történt régen, vannak olyan dolgok, melyeken még az idő múlása sem képes segíteni. Intenzíven élnek bennem a múlt történései. Olyan ez, mintha fogságba estem volna. Hiába próbálom elfelejteni, száműzni a fejemből, tudom, hogy ott van. Ott motoszkál az agyam hátsó zugaiba, és várja a megfelelő pillanatot, hogy ismét felemésszen.

Fel sem nézve, szinte rohanok a szobámba, várva a megváltást, ami nem következik be. Lecsúszok a földre, tenyerembe temetem arcomat, és hagyom, hogy az eddig visszatartott sírás feltörjön belőlem. Az eddig összeforrtnak hitt sebem most olyan kínnal nyílik szét, hogy attól félek, beleőrülök. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott. Fogalmam sincs mennyi ideig tartott a kiborulásom, mert már csak a takaróm vigasztaló simogatását éreztem bőrömön, ahogy akár csak kisgyerekként, nyugtatóan körbeölel, azzal bíztatva, hogy minden rendben lesz. Én pedig szerettem volna hinni ennek az érzésnek.

Másnap felkelni felért egy szenvedéssel. Alig bírtam kinyitni a szemeimet, amik a tegnapi bőgésem miatt feldagadtak. Tükörbe sem igen mertem nézni, mert nem tartottam kizártnak, hogy megijedek attól, aki visszanéz rám. Mozdulataim lassúak voltak, végtagjaim nem igazán voltak szinkronban velem. Sajgott mindenem, és megjelenésem is hanyag volt. Kapucnit húztam a fejembe, reménykedve, hogy sikerül beleolvadnom a környezetembe.

-Nat! Minden rendben? -mélyen hangzó férfi morajlás ütötte meg fülemet, ezzel pedig elősegítette azt, hogy realizáljam mi is történik körülöttem. El is felejtettem, hogy attól, hogy bennem újra eltört valami, a világ nem fog lassítani a kedvemért.

-Persze. -hangom rekedt és fáradtan csengő tónusa biztosan nem győzte meg Liamet, ezért még egy bólintást is megeresztek, de ezzel csak azt érem el, hogy telibe lefejelem a padot. Ennél szánalmasabban látványt nem is nyújthatnék.

-Nos nem ez volt a leghihetőbb előadás, amit valaha láttam, de kezdésnek nem rossz. -szavain gyengéden elmosolyodom, de ez azonnal le is hervad, amint megérzem Liam meleg tenyerét hátamnak simulni. -Akkor fussunk neki mégegyszer. Áruld el, hogy miért nézel ki úgy, mint egy zombi!

-Hűha! Ennél szebb bókot még életembe nem kaptam! -emelem fel fejemet a hideg fa érdes anyagától, és fáradt tekintetem a fiú aggódóan csillogó kékjébe fúrom. Mélyen és valósággal fénylenek. Úgy érzem, ha nem kapom el időben a pillantásomat, a lelkem legmélyebb bugyraiba is belátást nyer.

-Igen, híres vagyok bókolásban. -színpadiasan meghajtja fejét előttem. -De most komolyan Nat! Mi borított ki ennyire? -két kezét arcomra teszi, esélyt sem adva arra, hogy időben elfordíthassam a fejemet. Annyira áthatóan bámul rám, hogy ismételten gombóc keletkezik a torkomban, és az, hogy nyugtatóan simogatja bőröm csak hab a tortán. -Hadd segítsek! -hangja könyörgő. Mintha csak az tartaná életben, hogy nekem segítsen. Hogy feláldozzon a családi bűnöktől, amik jelenleg körülvesznek. Hogy a bennem erősen tomboló vihart lecsendesítse. Hogy utat találjon a megoldás felé. De attól tartok, az én gondomra nem igen van gyógyír.

-Még nem állok készen arra, hogy beszéljek róla. -a hangom karcos és halk. Elgyengült. Liam biccent egyet, és olyat tesz amire nem voltam felkészülve. Szorosan magához húz. Fejem most mellkasán pihen, és hallgatom szívverésének egyenletes dobogását. Kezeimmel átkarolom nyakát, még közelebb húzódva hozzá, ő pedig csak szótlanul cirógatja a hátamat, néha végigsimítva hajamon. Megnyugvást találtam az izmos karok között. Olyan ez, mintha a zivatar után végre kisütne a nap, és rendbe hozná azt a kárt, amit az égiháború okozott. Lassan az én szívem is felveszi a normális ütemét, és talán már nem akar további darabokra törni. Inkább össze akarná szedni azokat, amiket elvesztett. Felépíteni magát. Ezúttal erősebben.

Sziasztookk! Újabb rész átírva! ✅
Ha tetszett, kérlek jelezd ezt nekem egy csillaggal, vagy egy hozzászólással! Hiszen nekünk íróknak az olvasók véleménye a legfontosabb!
Millió ölelés neked, drága olvasó!<33