What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 11

Otthon lenni még mindig egy botrány. Már nem szívesen járok haza tudva, hogy apám otthon van, és nem hajlandó távozni. Anyámmal a kapcsolatom egyre csak rosszabbodik. Sokkal kevesebbet beszélünk, ha még is megtesszük, akkor is csak pár másodpercre, és tök átlagos, felesleges dolgokról kommunikálunk. Úgy látszik, ő valóban megbocsátott apámnak, ellentétben velem. Hiszek a második esélyben, de abban nem, hogy mindenki megérdemli. Mert ez nem így van.

Liammel viszont egyre többet lógok. Kedves, vicces srác, aki nagyon megértő, és remek barát is. Rendszeresen hazakísér, és néha-néha fel is hív, hogy elterelődjön a figyelmem az otthoni káosztól. Mellesleg, kölcsönösen segítünk is egymásnak. Én segítek neki felhúzni a biológia jegyeit, ő pedig átadja minden tudását fizikából.

Lea egyre furcsábban viselkedik. Mármint, nem igazán beszédes, ami elég szokatlan részéről. Ő tipikusan az a lány, aki sose tudja befogni a száját. És bár néha jó, hogy kiment a kínos szitukból állandó szövegelésével, vannak pillanatok, amikor a szájába tömnék valamit, hogy végre elhallgasson. Viszont nem kérdezek semmit. Barátok vagyunk. Ha elakarja mondani, elmondja. Őt ismerve, nem sokáig lesz hallgatag.

Csodálatos kedd reggel. Borús égbolt, hideg, csípős szél. Talán így tudnám jellemezni a mai reggelt, ami mellesleg eddig egészen ramatyul alakul. Egyrészt fizika dolgozatot írok, másrészt szívesebben aludtam volna legalább egy órával tovább is. Tegnap este sokáig fent voltam, hogy a mai fizika dogára tanuljak. Nem igazán reménykedek jó jegyben, mert az összes tudásomat egybevéve sem közelítem meg a kettest. De azért, törekszem legalább egy elégséges jegyet összekaparni.

-Hogyan alakulnak közted, és Liam között a dolgok? -huppan le mellém Lea, miközben levágja a padra a füzetét, és átolvassa a szabályokat.

-Parancsolsz? -nézek rá úgy, mint aki nem igazán értette a felé küldött szavakat. Azt, hogy Lea valamin keresztül megy mostanában, azt tudtam. De azt, hogy ilyet, vagy ehhez hasonlót feltételezzen, ahhoz elég erősen bekellett vernie a fejét.

-Ohh, ne csináld már! A vak is látja, hogy van valami köztetek! -pillant fel füzetéből, én pedig nagyot sóhajtok, és megrázom a fejem.

-Maximum, de nagyon maximum az, ami kettőnk között van, az szimpla haverság! Semmi több! -kotorászom elő én is füzetem, majd végigvizslatom a számításokat, amik a lapokon hevernek.

-Kikérem magamnak! Ami kettőnk között van, az nevezhető barátságnak is! -áll meg hirtelen padunknál Liam, aki valószínűleg fültanúja volt az egész beszélgetésnek. Lea szája apró mosolyra húzódik,.

-Azt hiszem, magukra hagyom a szerelmeseket! -pásztáz végig rajtunk, mire egy gyilkos pillantást vetek felé. -Úgyis tanulnom kell, ha nem akarok egy egyest bezsebelni! -azzal elindul füzetével hóna alatt, és vissza se fordul.

-Igen, az nekem sem ártana. -nyögök egyet fájdalmasan, Liam pedig halkan elneveti magát.

-Nem megy a fizika, igaz? -dönti oldalra a fejét, és ajkai féloldalas mosolyra húzódnak.

-Nem. Abszolút nem. -hajtom le fejem a padra feladva, mikor megérzek egy meleg tenyeret a hátamon. Érintése áramütésként hat rám, az összes pihe vigyázva áll hátamon. A meleg tenyér simogatni kezd, a testem ellazul, és úgy érzem, hogy nyugalomra találtam.

-Itt vagyok, és segítek amiben tudok! -simít most a fejemre. Mondata megmelengeti a szívem, összes szava bevésődött a fejembe.

Elérkezett a retteget idő. A fizika felmérő. Görcsösen ülök a padba, és a lapomat várom, amin a feladatok sorakoznak. Olyan feladatok, amelyek számomra lehetetlennek bizonyulnak. És bár Liam azt mondta segít, most mégis kételkedem abban, hogy betartja ígéretét.

Már megkaptam dolgozatomat, ami Liam állítása szerint:nagyon könnyű. Nos, szerintem hazudik. Ezek az irkafirkák amik a lapon vannak, egyenesen megoldhatatlannak tűnnek. Idegesen csattogtatom a tollam a lapon, amikor egy kis súlyt érzek ölembe. Lepillantva találom szembe magam egy megoldással, ami bizony az én dolgozatomhoz tartozik. Fellélegezve pillantok padtársam felé, aki lapja felé hajolva éppen valaminek a valamijét számolja ki, láthatólag úgy téve, mintha okos lenne. Köszönetképpen végigsimítok karján, mire egy pillanatra rám néz, elmosolyodik, és visszafordul a dolgozata felé.

-Köszönöm! -hálálkodok neki az óra végén, és bár már egy tucatszor a tudtomra adta, hogy semmiség, számomra ez egy hatalmas megkönnyebbülés.

-Nat! Ezerszer elmondtam, hogy nem kell megköszönnöd! Szívesen tettem! -sóhajt egyet mosolyogva. Megtámasztom a fejem, kedves tekintettel méregetem Liamet. -Neked bármikor, feltétel nélkül segítek! -tollam kiesik kezemből, és boldogan pillantok alakja felé. Érezve őszinteségét, szívem őrültem kalapálni kezd, és csak most realizálom, hogy arcunk vészesen közel van egymáshoz. Liam is észreveszi kettőnk közti apró távolságot, majd tekintete lassan lecsúszik szememről a számra. A szívem ekkor az eddiginél is hevesebben kezd dobogni. Félek, hogy lassan ő is meghallja, mit váltott ki belőlem.

Közelebb hajol, és már tudom, nincs kiút. Lehunyom a szemem, és várom életem első csókját.