What's left between you&me | Átírás alatt! |

Part 19

Nem hazudok, ha azt mondom, megijedtem. Mármint, ismerem Liam-et, és tudom, hogy nem tenne kárt bennem, de ez a mondat az összes pihét felállította a hátamon. Másrészt pedig, tisztán, és jól érthetően hallottam a vezetéknevemet, amely elhagyta a száját. Viszonozta a tegnapi, kedvesnek nem igazán nevezhető gesztusomat.
A megmaradt magabiztosságomat összekaparva fordultam a padtársam felé. A haja szokás szerint kócos volt, de még így is tökéletesen keretezte erős arcvonalát, illetve járomcsontját. Szemét nyugodtan pihentette rajtam, ajkát ráérős mosolyra húzta.

-Nem értem mire gondolsz. -játszottam meg a hülyét, hiszen nagyon is a tudatában voltam, hogy mire is gondol.

-Nem? Akkor engedd meg, hogy felvilágosítsalak! -kezét, amely eddig a pulcsija zsebében pihent, lerakta a padra, majd folytatta beszédét. -Attól, hogy tegnap leráztál, nem jelenti azt, hogy feladom.

-Mit nem adsz fel Portman? -kérdezem érdeklődve.

-Azt drágám, hogy addig fogok küzdeni, amíg meg nem hallgatod a mondandómat. És ha esetleg majd nem tetszik, amit hallasz, békén hagylak. -miután befejezte a műsorát, megragadta az államat, és egy vigyorra húzta a száját. -De kötve hiszem, hogy nem fog tetszeni. -kacsint, majd elenged.

Összezavarodva pillantok a tábla felé, ami beszédünk alatt teljesen betelt, ám eszembe sem volt leírni az órai anyagot. Helyette inkább gondolataimnak szenteltem a figyelmemet, és hagytam, hogy elkalandozhassak.

Akkor most mégsem bántottam meg Liam-et? Az eddigi bűntudatom tökre felesleges lett volna? Vagy csak én képzelek bele többet a dolgokba, mint kéne? Hiszen Liam szemébe jelét sem láttam a megbántottságnak. Óvatosan pillantottam a mellettem ülőre, aki gyors tempóban körmölte le a táblán látottakat. Mit ért az alatt, hogy nem fogja feladni? Mit? Hogy elcsípjen a folyosón, és egy régi terembe rángatva elérje, hogy meghallgassam, amit mondani akar? Jó, valószínűleg ilyen nem fog történni, de akkor is! Mégis hogyan akarja elérni, hogy remélhetőleg nyugodt körülmények között beszélhessünk?
Alig érezhetően megbököm a combját, mire azonnal felém kapja a pillantását. Kérdőn felhúzza a szemöldökét, én meg kicsit közelebb csúszva hozzá, halkan a fülébe suttogok.

-Miért akarod ennyire, hogy halljam a kis sztoridat? -kérdésem után rögtön visszahelyezkedem a székemre, hogy tartsam a kettőnk közötti távolságot. Ám mindez hiába, hiszen a kérdésemre érkező válasz, éppen ugyanannyi teret követelt, mint az enyém. Jó formán semmit.

-Mert jogod van tudni. És lehet könnyebb lenne utána. -az utolsó mondatára megfeszülnek az izmaim.

-Mégis kinek lenne könnyebb? -teszem fel a kérdést, miközben sikeresen elfordítom a fejem Liam irányából.

-Mindkettőnknek.

                                                                           ***

-És képzeld el, hogy azt írta, hogy örömmel elvinne randizni, ha nem lenne ellenemre. Eltudod ezt hinni, Nat? -Éppen a kémia előadóba ülünk, és várunk a tanárunkra, aki ma igazán késős kedvében van.

-Ez valami fantasztikus hír, Lea! Mit írtál neki vissza? -az őszintét megvallva, abszolút nem érdekel, hogy Lea már megint kivel kavar. Nem azért, mert nem szeretem őt! Szó sincs róla! Csak nemrég szakadt ki egy kapcsolatból, és máris fejest ugrik egy másikba. Nem akarok még egy éjszakát azzal tölteni, hogy az összetört szíve darabkáit próbálom összeragasztani, miközben még a saját problémáimat sem vagyok képes megoldani.

-Szerinted mit? Naná, hogy igent mondtam rá! Itt az ideje élni, bassza meg! -a hirtelen jövő káromkodására felkapom a fejem.

-Mióta káromkodsz te ennyit?

-Jaj, hagyjál márr! Anyám is ezt kérdezi állandóan. A faszom kivan már vele! -forgatja meg a szemét, miközben szélsebeséggel ír vissza valamit leendő randevútársának.

-Igen, mert ezelőtt sosem mondtál ki egy szitokszót sem! -felpillant rám a készülékéből, majd rosszallóan megcsóválja a fejét. -Mit történt veled Lea?

-Kurvára nem történt velem semmi! Nem kell aggodalmaskodni azért, mert kinyitottam a szám. -ledöbbenek. Nem csak én, hanem Lea is, hiszen eddig sosem emelte fel a hangját ennyire erősen. Rám meg főképp. -Ne haragudj! Csak már nagyon elegem van abból, hogy mindenki szóvá teszi. -néz rám bűnbánóan, de nem foglalkozom vele. Megváltozott, el kell fogadnom. Mostantól nem a szelíd kislány lesz, hanem a káromkodó fajta. Lehet nem kellett volna ott hagynom a srácokkal. És bár megerősített, hogy ő önszántából szeretne ott maradni, nekem is ott lett volna a helyem mellette.

Az óra viszonylag lassan telt el, még úgy is, hogy csak 15 perc maradt belőle. Az egész órán csendben voltam, és igyekeztem figyelni kisebb sikerrel. Lea mellettem nonstop nyomogatta a mobilját. A kisebb „incidensünk" óta nem szóltunk egymáshoz. Vagy hát, Lea próbált beszélgetést kezdeményezni a legutolsó alkohol fogyasztása emlékeiről (amit mellesleg nem is tudtam, hogy van), de nem igazán voltam kapható rá. És nem azért, mert neheztelek rá! Szimplán azért, mert több gondomra is megoldást kell találnom. Kezdjük egy súlyosabbal. Otthon. Nem igazán vágyom haza. Ennek pedig csak egyetlen oka van, de biztos vagyok abban, hogy ezt ti is kitudjátok találni. Apám. Szükségem lenne egy menedékre, ahová eltudnék menni, ha nem bírnám az otthoni légkört. De itt nincsenek rokonaink, akikhez eltudnék menni. Leához most nem akarok menni, hiszen egyrészt éppen most randizik valakivel, akivel hamarosan össze is jönnek, másrészt nem igazán lenne hozzá hangulatom. Cameronhoz szintúgy nem akarok menni, mert az, nos roppant kellemetlen lenne. Ráadásul még fiú is..

Fel sem tűnt, hogy a kémia volt az utolsó óránk, csak akkor, amikor minden diák hálát adott az égnek, hogy hazamehetnek. Lea azonnal felpattant, és még egy köszönésre sem futotta, rohant ki az iskolából, hogy elkészüljön a randijára.
Én azonban nem akartam hazamenni. Elballagtam az aulában lévő kiíráshoz, ami a lehetséges programokat, illetve edzéseket mutatta azok számára, akik maradnak a tanítás után. Gyorsan végigfutottam a szememmel az edzéseket, és megpillantottam, hogy a fiúk foci edzése 20 percen belül kezdetét veszi. Ezután a kinti pálya felé vettem az irányt, hogy leülhessek a kilátó egyik részére.

-Hát te? A tanítás már rég véget ért Baker! -hallottam meg Liam hangját magam mellől. Már felvette az edzéshez szükséges ruhadarabokat, illetve a térde biztonságát védő, térdvédőt.

-Tisztában vagyok vele. -felelem rá se nézve.

-Akkor minek ülsz itt? Történt valami? -megmosolyogtatott a tény, hogy Liam aggódik értem, de gyorsan fejet ráztam.

-Nem, nem történt semmi. Csak nem akarok hazamenni. -az utolsó mondatot szinte suttogtam, de tudtam, hogy Liam így is meghallotta.

-Miért nem akarsz hazamenni, Nat?

-Most már nem Baker vagyok? -nézek felé incselkedve.

-Sosem voltál az. -rázza a fejét mosolyogva, aminek hatására az én arcomra is felkúszik egy kisebb mosoly.

-Apám otthon van. -Liam értetlen pillantására elfordítom a fejem, és a fűvel borított focipályát kezdem kémlelni, miközben erőt veszek magamon, és elmondom Liamnak a gondom. -Anyám és apám kapcsolata véget ért jó pár évvel ezelőtt. Apámat elvakította a munkája, és ez rossz hatással volt a családunkra. De legfőképp anyámra. Aztán apám elkezdte zsarolni anyámat mindenféle hülyeséggel. Bántotta őt lelkileg. Szakítottak, és most, évekkel később felbukkan az apám, egy új esélyt kérve. -nem részleteztem, csak lényegre törően elmondtam neki ezt a történetet magam sem tudom miért.

-Uhh, sajnálom, hogy ilyenen kell keresztülmenned, drágám. -azzal szorosan magához húzott, én pedig nem ellenkeztem. Jól esett elmondani ezt valakinek, mégha ez a valaki éppenséggel Liam Portman volt.