baby on board // calum hood >3<// befejezett//

06.

Yvonne szemszöge

— Gyere beljebb — mosolyogtam Nolan-re.

— Hoztam egy kis bort, de mint látom, ma csak én iszok — mosolyodott el, s a hasam felé biccentett.

— Nem szeretném, ha Picipötty máris megismerné az alkoholt, s annak fura hatásait — nevettem fel, majd a konyhapulthoz sétáltam.

— Talán Picipötty is az alkohol hatásának következménye lett? — kérdezte szórakozottan, s helyet foglalt az egyik széken.

— Nem... illetve nem teljesen — ingattam meg fejem. — Kérsz valamit inni? Esetleg éhes vagy? — tereltem témát. Sikertelenül.

— Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre — mosolygott rám.

— A nászúton fellépett egy kis baki. Végül is, szerettünk volna gyereket, csak nem ilyen hamar. Hisz még csak tizenkilenc vagyok...

— Csak leszel, szívi, csak leszel — vágott szavamba vigyorogva.

— Most nehogymár két napon vesszünk össze — csattantam fel, bár a végén én is nevetni kezdtem.

— És most hol van a te kedves férjurad?

— Otthon — komolyodtam el, s a földet kezdtem pásztázni. —Összevesztünk egy kicsit.

— Akkor most nem dúl a lámúr? — tekintetével az enyémet kereste, ám nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy a szemeibe nézek.

— De... valamely szinten igen. Csak most ő New Orleans-ban van, én meg itt.

— Szándékozol visszamenni hozzá? — kérdezősködött tovább.

— Egyszer... mindenképp. Hisz... mégiscsak az ő gyereke, és megérdemli, hogy lássa őt. Vagy nem?

— De... mindenképp — bólogatott egyetértően. — Hányadik hónapban vagy?

— Már a negyedik — mosolyodtam rá.

Nolan még maradt egy keveset. Elbeszélgettünk a régi időkről, visszaemlékeztünk az együtt eltöltött közös percekre. Mi tagadás, tényleg régen volt. Sőt. Túl régen. Illetve... csak három éve. Három éve mi voltunk a gimi álompárja. Három éve mindenki azt hitte, hogy a suli után összeházasodunk. Három éve mindenki a mi esküvőnket tervezte, holott Nolan még a kezemet sem kérte meg.

Volt egy időszak, amikor tényleg szerettük egymást. Mondjuk az eléggé diákszerelem volt, ami csak egy futó érzetet keltett bennünk. Nem is gondoltuk komolyan. Csak tettük azt, amit jónak láttunk. És ez pont így volt normális. Együtt mentünk suliba, egymás mellett ültünk órán és a menzán is. A szabadidőnket is egymással töltöttük, moziba, színházakba jártunk. Az is igaz, hogy amikor mellette voltam teljesen más énemet mutattam meg. Kicsit át is formált, ami miatt furán kezdtem viselkedni.

Talán Nolan-nek volt köszönhető, hogy az utolsó gimis éveimben egyáltalán nem gondoltam Calumra. Alsós éveimben mindig azt képzeltem, hogy Cal nemsokára besétál a suliba, mellém lép, s azt mondja, hogy soha többé nem fog elhagyni. Illetve, én nem fogom őt elhagyni. Mivel én voltam az, aki elhagyta őt. Aki szó nélkül távozott.

Két nappal később épp a konyhában foglalatoskodtam, amikor csengettek. Az agyamon ismét átfutott az a négy személy, akire számítottam. Leginkább az első számút szerettem volna az ajtó túloldalán látni.

Csak az a probléma, hogy most az ötös számt emberke állt velem szembe, azaz Nolan.

— Boldog szülinapot, Picilány — mosolyodott el, majd két puszit adott az arcomra, s meg is ölelt.

Furcsa volt a közelsége. Egyrészt megnyugtató, másrészt frusztráló.

— Ezt neked hoztam — mosolyodott el, s a kezembe nyomott egy csomag bonbont, s egy csokor rózsát.

— Nem kellett volna — sopánkodtam, s a virágot a vázába helyeztem.

— Már dehogynem. Most pedig menj, öltözz át, mivel programunk van — kezdett el mutogatni a szobám fele.

— Na és mi az a program? — húztam fel szemöldököm.

— Nem t'om — rántotta meg vállát nemtörődöm stílusban.

— Tom tudja? — öltöttem ki nyelvem, s meg sem várva reakcióját, bementem a szobámba, hogy átöltözhessek.

Miután késznek nyilvánítottam magam, visszamentem a nappaliba, ahol már Nolan türelmetlenül várt.

— Na végre — morogta, majd átkarolt, s kifelé vezetett.

Egy diszkrét mozdulattal lelöktem kezét derekamról, s úgy mentem tovább. Bezártam az ajtót, a kulcsot a zsebembe süllyesztettem, s elindultunk.

— Fagyizunk? —kérdezte, miután megpillantott egy fagyisbódét.

Válaszul csak bólintottam. Miután megvettük és elfogyasztottuk a fagyit, elmentünk egy pizzázóba, ahol is rendeltünk egy extraméretű pizzát, amit nagyjából egy óra alatt meg is ettünk. Rendelt még egy üveg üdítőt is, majd fizetés után elhagytuk az éttermet.

Este tizenegy felé járhatott az idő. Szürkület volt, a nap már egy ideje nem is látszott. Csak ültünk a padon, s beszélgettünk. Fejemet a vállára hajtottam, mivel már álmos voltam. Nagyokat ásítottam, közben pedig megpróbáltam nyitva tartani a szemem.

Kicsit eltávolodtam tőle, majd a szemeibe néztem.

— Köszönöm a mai napot, Nolan — mosolyodtam rá.

— Ugyan, picilány, semmiség — nevetett fel.

Hirtelen ujjával állam alá nyúlt, s feljebb emelte fejem. Arca egyre közeledett és közeledett, ajkai pedig résnyire szétnyíltak

Végül pedig megcsókolt.