baby on board // calum hood >3<// befejezett//

09.

Ötödik hónap.

Öt hónapja kérte meg a kezem.

Öt hónapja, hogy kimondtuk az igent.

Öt hónapja volt a nászéjszakánk.

Öt hónapja fogant meg a kislányunk.

Nemrég értem haza az orvostól, ahol is elmondták, hogy kislányunk lesz. Egy gyönyörű, szép kislány.

Még a nevekről sem beszélgettünk. Azt mondta, hogy majd csak akkor, ha megtudjuk már a kicsi nemét. Most már tudom, hogy kislány lesz. Egy édes, aranyos kislány, aki biztosan, hogy az apja szemét és haját fogja örökölni. Ugyanolyan édes kisbaba lesz, mint amilyen az apja volt annak idején, sőt, olyan okos is lesz, mint amilyen ő.

Nehéz elhinni, hogy nincs velem. Hogy most nem ül a mellettem lévő székben. Nem fogja a kezem és nem simítja végig az arcom. Nem csókol meg, nem érint meg, nem tesz semmit.

Elhagyott. Nincs velem. És én ebbe bele fogok pusztulni.

Másnap délután a New Orleans-i járdán sétálva elgondolkodtam. Mi van akkor, ha nem is akarja ezt a picit? Ha most nincs közöttünk semmi, akkor már nem is szeretné ezt a gyereket. Lehet, hogy gondoskodni sem fog róla.

Nem. Calum nem ilyen. Nem tenné ezt.

Megálltam a lakás előtt, lenyomtam a kilincset, s beléptem a kapun. Nem volt autó a garázsban, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészről örültem, mert így nem kell szembe néznem vele. Nem törne rám a sírás, s nem érezném azt, hogy mindjárt meghalok. Ugyanakkor ez is volt a rossz. Mert így nem adhatom neki át személyesen azt, ami miatt most feljöttem ide. Nem mondhatom a szemébe, hogy kislányunk lesz.

Felléptem a lépcsőn, majd megálltam az ajtó előtt. Hezitáltam. Betegyem-e a postaládába, vagy sem? Vajon megnézi-e, vagy sem?

Annyi kérdésem volt, s annyi válaszra lenne szükségem.

Kivettem a táskából a levelet, s épp dobtam volna bele a postaládába, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.

Fekete farmert viselt, kissé gyűrött ing kíséretében, melynek felső gombjai ki volt gombolva, az ujja pedig a könyökéig fel volt tűrve. Haja zilált volt, arca megviselt.

- Hát te? - hangja rekedtes volt.

- Én ezért - emeltem fel a kezemben lévő borítékot - jöttem.

- Ezért jöttél fel New Orleans-ba? Elküldhetted volna postán - motyogta, s átvette a borítékot.

- Szerintem a személyes átadás hatásosabb - biccentettem, s beharaptam ajkaim, hogy nehogy elkezdjem a keserves sírást. - Akkor én most megyek - remegő hangom miatt felkapta a fejét, s kezem után kapott.

- Várj... Ha már eljöttél ezért idáig, akkor gyere be.

Nem válaszoltam, nem is ellenkeztem. Beléptem a lakásba, s becsuktam magam mögött az ajtót, utána pedig követtem Calum-ot.

Széttépte a gondosan összeragasztott borítékot, majd kikerekedett szemekkel vizslatni kezdte a papírt.

Ultrahangfelvétel volt, amelyen tisztán látszik a kicsi neme.

Szinte nem is pislogott. Csigalassúsággal nekidőlt a konyhapultnak, s úgy figyelte tovább a képett. Tekintete üveges volt, szeme sarkában mintha egy könnycsepp bújt volna el.

Akaratlanul is kibuggyant szeméből egy sós csepp, amit azonnal le is töröltem. De, ahol már egy van, ott lesz több is. Nekidőltem a fából készült asztalnak, majd úgy figyeltem tovább születendő gyermekem apját.

Annyira helyes volt. Annyira jóképű. Na meg vonzó is. Tökéletes.

Halk szipogásomra felkapta a fejét, s elém lépett. Közel volt. Túl közel.

Egyik kezét az arcomra helyezte, majd ujjával letörölte a kibuggyanó könnycseppeket.

- Ne sírj, szerelmem. Itt vagyok - motyogta, majd arcomról lecsókolta a könnycseppeket.

Gondolkodás nélkül vállába fúrtam fejem, s zokogni kezdtem. Belemarkoltam ingébe, és szorosan tartottam. Annyira féltem, nem mertem elengedni.

Ott volt mellettem, mégis olyan távolinak tűnt. Fogtam. Éreztem. Mégis elérhetetlen volt.

- Ne sírj - suttogta, de mindhiába. - Ne tedd ezt velem. Nem akarom, hogy ennél is fájdalmasabb legyen - hangja remegett, homlokomra egy csókot lehelt.

- Nem akarok elmenni, Cal. Nem akarok egyedül élni. Nem akarok nélküled lenni. Tudod, mennyire fáj? Nem bírom már, Calum. Nekem ez nem megy - ingattam meg fejem, s gondolkodás nélkül megcsókoltam.

Érezni akartam. Mindenét csókolni, és szeretni, amíg csak lehet.

Visszacsókolt. Hajába túrtam, s amennyire csak tudtam, hozzá nyomódtam.

Annyira jó volt. Annyi szép s csodás emlék jelent meg fejemben. Annyira szeretem őt. Mindenestől.

- Ezt... nem lehet - motyogta, majd eltolt magától.

- M... miért? - hangom remegett, a sírástól értelmetlen makogásnak bizonyult.

- Nem tehetem. Sajnálom. El... el kell menned - habozott, majd kifelé tolt.

Nem ellenkeztem. Pedig akartam.

De testem annyira lemerevedett a döbbenettől, hogy reagálni sem tudtam. Csak éreztem, hogy kifelé tartunk.

Nem teheti. Nem csókolhat meg. Nem érinthet meg. Miért? Nem a tiltott gyümölcs a legédesebb?

- Sajnálom - motyogta, mikor kiértünk.

Dús tincseibe túrt, s idegesen kifújta a levegőt.

Már épp indultam volna, amikor visszarántott, s megcsókolt.

Arcán végigfolytak az eddig visszatartott könnycseppek. Ez volt a búcsúcsók. Most már elengedett.