baby on board // calum hood >3<// befejezett//

08.

Yvonne szemszöge

Puha ajka volt, de nem olyanok, mint amilyen Cal-nak van. Kezem mellkasára helyeztem, s eltoltam magamtól. Bűnbánóan pillantott rám, s egy megmagyarázhatatlan érzelemhullám ment végig rajtam. Hisz ő is megtette velem. Sőt. Cal tovább is ment. Akkor nekem miért nem szabad? Én miért nem lehetek együtt mással? Miért nem engedi meg az a kis manó, aki a fejemben él, hogy mást is csókoljak?

Egyszerűen nem megy. Nem tudok Nolan-re férfiként tekinteni.

— Sajnálom — motyogtam alig hallhatóan, felálltam, majd ott hagytam őt.

Hallottam még, ahogyan a nevem kiáltja, ahogy utánam fut, de nem törődtem vele. Nem akartam ismét a szemeibe nézni. Túl fájó lenne. Felkavarna még több érzést bennem, amit nagyon nem szeretnék. Elég volt már mára a sok érzelemből.

Egy idő után felhagyott a követéssel. Már nem hallottam sűrű lépteit, s nem is szólongatott többé. Feladta a küzdelmet.

Egy ideig még kóborogtam a város kihalt útjain, majd hazafelé vettem az irányt. A lábaim már rettenetesen fájtak, a fejem is majd széthasadt. Minden vágyam egy csésze tea, utána pedig a meleg ágyam.

Miután bezártam lakásom ajtaját, felkapcsoltam a villanyt, a konyhába mentem, leültem egy székre, s a benntartott levegőt kifújtam. Mibe keveredtem? S mikor kászálódok ki belőle?

Szemem már majd' leragadt, így inkább felmentem a szobámba.

Sötét volt, így egyik kezemmel a villanyhoz nyúltam...

... volna, de egy kéz megragadta az enyémet, s a falnak taszított.

Puha ajka volt, apró csókokkal hintette be nyakam minden egyes apró szegletébe.

— Calum — suttogtam kissé kéjes hangon, fejem pedig oldalra billentettem.

— Yvie — mosolyodott el, s ajkát az enyémre tapasztotta.

Csókja íze erősen alkoholos volt, amiből arra következtettem, hogy nem keveset ivott.

Kezét a hasamra helyezte, és simogatni kezdte.

— Annyira... nagyon... kívánlak — lehelte ajkamra, majd újabb csókkal jutalmazott.

Az ágyhoz vezetett, ledöntött rá, majd kezdte levenni rólam és magáról a ruhadarabokat.

— Nem lehet — suttogtam elhaltan.

— Már miért ne lehetne? Mert van egy másik? Neki talán megengednéd? — csattant fel.

— Mi van? — kerekedtek el szemeim. Még az álmosság is kipattant a szememből.

Másik? Ki az a másik?

— Ne tettesd nekem a döbbentet! — állt fel rólam, majd dús tincseibe túrt. Felültem, kezemmel pedig megtámaszkodtam. — Láttalak titeket. Most a parkban. Láttam, ahogy megcsókolt téged.

Már hogyan láthatta volna?

— Cal, amiért megcsókolt, az nem azt jelenti, hogy érzek is iránta valamit. Tulajdonképpen vissza sem csókoltam — suttogtam a második mondatom.

— Én is ezt mondanám. Nem történt meg. Sőt. Meg sem csókolt — tárta szét kezét tehetetlenül.

— Te viszont lefeküdtél Nastasia-val — csattantam fel mostmár én is.

— Az nem most történt — nevetett fel keserűen. — Az az éjszaka még februárban volt lefilmezve.

Februárban. Akkor, amikor én a tanfolyamra jártam. Akkor, amikor én ott sem voltam. Amikor mindketten legszívesebben távol akartuk tartani magunkat egymástól. Legbelül viszont arra vágytunk, hogy egymás mellette legyünk.

— Az lehetetlen — motyogtam magam elé meredve.

— Most már amúgy is mindegy — fújtatott, majd sarkon fordult.

— Calum — szólok utána, de mindhiába. Már kiment a szobából.

Azonnal felpattantam az ágyról, s utána rohantam. Már az ajtóban állt, s épp a zárral bajlódott.

— Calum — hangom halk volt, mégis meghallotta.

Felém pillantott. Tekintete fátyolos volt, szomorú.

— Mi van? — kérdezte, nem épp kedvesen.

— Én csak... én csak —  ideillő szavak nem igazán akartak kijönni belőlem.

Csak makogtam, mint aki nem lenne magánál.

— Te csak? Te csak micsoda? — lépett felém.

Ujjával állam alá nyúlt, s felemelte lefelé tekintő fejem. Barna szemei csillogtak a holdfényben. Olyan megnyugtató volt. Ismét el akartam veszni bennük. Csak azt szerettem volna nézni örökkön-örökké.

— Én csak... szeretlek — nyögtem ki végül azt a szót, amit már napok óta nem mondtam neki.

Csupán mosolygott. Ujjával letörölte a lefelé folyó könnycseppjeimet, utána pedig az ajkamhoz ért, résnyire szétnyitotta azt, majd lágy csókot lehelt rá.

Annyira hiányzott már. S nem csak a csókja. Hanem az érintése. A rekedtes hangja. Megnyugtató tekintete. Egyszerűen mindene.

Testemet óvatosan a falhoz taszította, kezemet lefogta, ajkaival pedig vadúl csókolt. Olyan Calumosan.

Kezemmel barna tincseibe túrtam, s ha lehetett, még közelebb húztam magamhoz. Vágytam rá. Akartam őt. Mindennél jobban.

— Viszlát, Yvie — keserű mosoly terült el arcára, miután eltávolodott.

Lenyomta a kilincset, kilépett, s bezárta maga mögött az ajtót.

Darabjaimra hullok. Minden emlék, minden egyes eltöltött perc most a földön van,  s arra várnak, hogy valaki szét taposta őket. Az emlékképek a fejemben kezdtek elhalványulni. A hangja kezdett nem felismerhető lenni. Az érintése ismeretlenné vált. Az illatát átvette a fájdalom büdös szaga.

Ilyen az egyedüllét? A magány? A fájdalom?