Enter the mind of a psychopath

Prológus

- Hé kislány! Azonnal állj meg, vagy hívom a zsarukat! - Kiabált utánam az öreg. Még jó, hogy szegény alig bír futni.

Azzal a kevés pénzzel, melyet a markomban tartottam, úgy futottam, mintha épp a halálomon lennék. Pedig ez egy kenyérre alig elég, mégis szüksége van rá a családomnak. Ez az egyetlen oka annak, hogy lopásra kényszerülök. A csomó adósság, ami a fejünkön van, teljesen felborította az életünket; semmi sem úgy alakul már, ahogyan mi azt elterveztük. Éppen emiatt határoztam úgy, hogy legalább egy kis ételt szolgáltassak a szüleimnek, és a testvéremnek. Igaz, ez így is kevés, de épp elég arra, hogy ma ne haljunk éhen.

- Hó-hó! Csak vigyázz! - Figyelmeztetett egy férfias hang, bár már késő volt, ugyanis a sebességem miatt úgy belerohantam, hogy mindketten hátra estünk.

- Azonnal állítsák meg! - Hallottam meg magam mögött egy ismeretlen hangot, mire hátra néztem. 2 rendőr eredt utánam, én pedig azonnal felpattantam.

- Ne haragudj, kérlek! - Néztem a piercinges fiúra. - De most mennem kell! - Hagytam faképnél, majd egy sikátorba futottam, ahol a nagy kukákon keresztül sikerült átmásznom a fal másik oldalára, így egy kis egérutat nyerve.

A város ezen oldala már valamennyivel csendesebb, és nem olyan forgalmas, így nyugodt szívvel indultam el egy kisebb park felé, ahol szinte soha senki nem jár az ottani fák miatt. Azt mondják el vannak átkozva és, hogy akárki öngyilkos akar lenni, mindig oda mennek felakasztani magukat. De ez babona. Legalábbis én nem hiszek az ilyesmiben. Viszont annak örülök, hogy a többi ember igen, legalább van egy állandó csendes hely számomra.
Miután körbejártam a kis parkot vagy kétszer, úgy gondoltam ideje lenne haza menni. Út közben valamire felfigyeltem, mikor beértem a város egy ismertebb részére sehol senki nem volt. Nagyon különös, ugyanis itt mindig sokan járnak, van aki munkába, de van aki orvoshoz, ugyanis itt találhatóak a város legjobb orvosai is, illetve a márkásabb üzletek székhelye is ezen a környéken van, szóval igen, rengetegen járnak erre. Most mégis.. egy árva lélek sincs sehol. Nagyon furcsálltam és kicsit meg is ijedtem, így futásnak eredtem, majd hazáig meg sem álltam. Ahogy futottam végig az utcákon, ugyancsak üresek voltak. Kezdtem egyre jobban félni és látni akartam a családom, hogy megbizonyosodjak arról, hogy velük minden rendben van-e. El akartam mondani nekik, hogy mi történik, és hogy tudják-e mi ez az egész.

- Anya! Apa! Itt vagytok? Kiri! - Kezdtem el kiabálni, amint beléptem a lakásba. Sehol senki. Kezdtem kétségbeesni, majd mindenhová benyitottam, még a szekrényekbe is benéztem, hogy nem-e bújtak el ott. De nem. - Anya, apa... gyertek elő, ez nem vicces! - Rogytam össze, miközben a könnyeim folyamatosan táncikáltak végig az arcomon. - Ez egy rossz álom! - Jelentettem ki, majd elkezdtem pofozni magam, de hamar rájöttem, hogy ez nem segít. - Jól van... akkor kiderítem én mi ez! - Álltam fel, majd kiszaladtam az épületből.

A központba siettem, azt gondolván, hogy hátha lesz ott valami, de sajnos tévedtem. Csak egy hatalmas kijelző volt valamelyik épület oldalán, amire az volt ráírva, hogy játék.

- Játék? Mégis mi ez a hülyeség? - Kérdeztem magamtól.

Nemsokára már egy nyíl is megjelent, ami jobb oldalra irányult. Ezt egy újabb felirat követte, miszerint arra található a játékaréna. A kíváncsiságom túl nagy volt a félelmemhez képest, így elindultam. A nyilakat követve egy stadionhoz értem. Nagyon hezitáltam és igazából kétszer is átgondoltam, hogy bemenjek-e vagy sem. De tudni akartam, hogy mi történik körülöttem, és igazából reménykedtem abban, hogy odabent lesznek még emberek. Lassan bemerészkedtem az épületbe. A stadion közepén több embert vettem észre. Feléjük siettem. Láttam, hogy mindannyian egy telefont tartanak a kezükben. Értetlenül néztem mindenkire, majd észrevettem egy fehér asztalt, ahol csupán két telefon maradt még.