Enter the mind of a psychopath

VII. Fejezet

Lassú léptekkel haladtam a folyosókon. Most az egyszer reménykedtem abban, hogy megtalálom Niragit. Gondoltam, hogy a szobájában van, de azért szerettem volna szembe menni vele. Más megoldást nem találok a gondjaimra. Kezdem azt hinni, hogy innen már nincs kiút és nem szeretnék többé kínlódni. Itt senkiben sem bízhatok, mindenki a saját életét helyezi előtérbe, ami jogos. Senkivel nem találom meg a közös hangot, és ezt így nem bírom. Szeretném kiönteni valakinek a lelkem, de nem lehet. Hiányzik anya. Soha nem hittem volna, hogy ilyet élek át.. szörnyű érzés nélküle létezni.
Miközben a szobám felé haladtam, szembe mentem Rinnel. Bezzeg most az egyszer szükségem lenne arra a balfaszra, és nem képes megtalálni engem.
Egy szemforgatást követően elmentem a lány mellett és be is léptem a magánszférámba. Lefeküdtem az ágyamra, s nem is kellett sok, igazából egyből elnyomott az álom.

***

- Kurva anyádat! - Ültem fel az ágyon. - Utálom ezt a világot. - Keltem ki.

A gyomrom jelezte, hogy táplálkozni szeretne, így rá hallgatva lesétáltam az ebédlőbe. Először is benéztem, hogy van-e valami ismerős arc ott, de mivel senkit sem láttam, így bátran mentem kajáért. Miután tettem magamnak egy kis rántottát, leültem egy üres asztalhoz. Gyorsan elfogyasztottam az ételt, s aztán le is léptem, még mielőtt találkoznék valakivel vagy valakikkel. Nem vágytam társaságra, így indultam is fel a szobámba. Igazából kihez is mehetnék? Senkinek nem hiányzom. Ha így lenne, már rég megkerestek volna. De kezdem kiismerni az embereket.

- Hová tartasz, édes? - Hallottam meg a már jól ismert hangot.

- Niragi.. - Fordultam meg, majd elé léptem. - Lenne egy kérésem.

- Ugyan mi? És mégis miért segítenék? - Nevetett fel.

- Ölj meg! Most. Kérlek! - Néztem szemeibe, miközben a könnyeim ismét megindultak.

- Mi? - Ráncolta össze homlokát.

- Jól hallottad. Csak csináld!

Üveges tekintettel pillantottam a fegyverére, majd ismét rá. Tudatában voltam annak, hogy őt nem akadályozza meg semmi abban, hogy ezt megtegye. Az öngyilkosság pedig egy elég szánalmas dolog. Szóval bíztam benne. Most az egyszer reménykedtem ebben a fafejűben.

- Menj és ugorj le inkább a tetőről. Nem lenne annyira élvezetes kinyírnom téged, mivel te magad kérsz meg rá. Nem fogok segíteni neked ebben!

- Kérlek! Csak.. egy lövés. - Léptem közelebb hozzá. - Te vagy az utolsó reményem, Niragi! Ha úgyis utálsz, miért nem tudsz ennyit megtenni? Szerintem te járnál a legjobban ezzel és még örülnél is neki, hogy te lehetsz az, aki végez velem! Könyörgöm, tényleg nagyon szépen kérlek, tedd meg! - Kezdtem el ráncigálni az ingjét, de ő csak állt egyhelyben és tűrte az egészet. Semmitmondó tekintettel nézett le rám, mire abbahagytam. - Sajnálom.. - Hajtottam le a fejem. - Többet nem zaklatlak. Megértelek, ha nemet mondasz. Nem is tudom miért gondoltam azt, hogy ennyit megtennél értem. Tényleg hülye voltam, úgyhogy kérlek, felejts el! Sok sikert a játékokban! - Hajoltam meg előtte.

Egy nagy sóhaj után megfordultam és a lépcső helyett ismét a liftet választottam. Ugyanúgy a tetőtérre vezetett az utam. Lassú léptekkel sétáltam el a tető szélére, majd fel is másztam.

- Szeretlek titeket! - Mosolyodtam el, miközben a szüleimre gondoltam.

Nem hittem volna, hogy így halok meg. De már nem vagyok képes túlélni itt. Úgy érzem, hogy megsemmisültem. Ez nem élet. Én nem erre vágytam. Szerettem volna én is egy normális lány lenni, leélni az életem, majd csendesen eltávozni. De nem minden úgy alakul, ahogy tervezzük. Rájöttem, hogy az életet nem én alakítom, hanem az alakít engem. A sors keze mindenhová elér, és az mozgat meg minden bábút, vagyis minket, embereket.
Tényleg nem szerettem volna, hogy ez így legyen, de ha úgysem jutok vissza, akkor már mindegy, ha nem is harcolok tovább. Nem éri meg. Ez már kín. Nem fogom hagyni, hogy mások döntsenek az életem fölött. Inkább a halált választom, de nem leszek alárendelt.