Fehér Farkas (SZÜNETEL)

XXIV.

Leah

Sokáig nem időzhettem a mosdó ajtajának dőlve. Az érzelmeim összevissza kavarogtak. Mindenáron meg akartam védeni Jamest, nem tudom miképp győzhetném meg apám. Merthogy bármennyire hősködöm, nem tudnám megölni. Kattog az agyam a lehetséges megoldásokon, a végén mindig ugyanahhoz a dilemmához jutok: James vagy az apám.

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Kimerültnek éreztem magam, olykor elbólintottam, de folyamatosan felriadtam a rossz érzéseim miatt. Hiányzott James, szerettem volna nyugodtan megbeszélni a dolgokat, viszont féltem, hogy ismét vitába torkollna. Ő csak szótlanul ült a pilótafülkében, olykor rám pillantott mikor kávét készített magának, néhány lopott pillantás volt az összes kommunikációnk.

Borzasztóan lassan telt az út. A legrosszabb az egészben, hogy a szép és feledhetetlen emlékeket Pekingről teljesen beárnyékolták a történtek. Pedig olyan volt, mint egy nászút...vajon megadatik ez valaha nekünk? Házasság, gyermek...ezeket már mind el tudom képzelni Vele.

Sötét volt mikor ereszkedni kezdtünk, fogalmam sem volt mennyi az idő, nem is igazán érdekelt. Csak haza akartam érni, letusolni és aludni. A csend, ami köztünk uralkodott kezdett felemészteni. Taxival értünk a társasházig. Jamest megelőzve én álltam a fuvart.

Fáradtan estünk be a lakásba, cuccainkat a sarokba dobva megkönnyebbülten sóhajtottunk. A kimerültség egyre jobban eluralkodott rajtam mégsem bírtam tovább James érintése nélkül. Épp a kabátját akasztotta a fogasra, mikor velem szembefordult, könnyes szemeimmel találkozva szinte azonnal a karjaiba vont. Hagytam utat törni a sírásomnak. Elhagyott az erőm, mielőtt térdre rogytam volna, James lábaimat felemelve az ölébe vett és a kanapéra leülve velem tovább csitítgatott. Ebben a pillanatban nem éreztem, hogy beszélnünk kéne bármiről is. El akartam feledkezni róla, hogy milyen veszélyes helyzetbe sodortam őt, minden az én hibám.

-          Sajnálom! – Szipogva böktem ki a lelkemet nyomasztó szavakat. – Sajnálom, James!

-          Leah...nem tehetsz semmiről! – James még jobban magához ölelve próbált nyugtatni.

-          Mindenről én tehetek! Az én családom, nekem kellett volna tudnom...

-          Mit kellett volna tudnod? Amit minden áron el akartak titkolni előled? Ne hülyéskedj!

-          James...

-          Nyugodj meg! Nagy levegő!

Nehezen, de helyreállt a légzésem, a könnycsatornám kiszáradt, így már csak a szomorúság maradt. Szemeim kezdtek leragadni, James mellkasának egyenletes mozgása mély álomba ringatott.

Reggel finom illatok csapták meg az orrom. A kanapén feküdtem betakarva, párnával a fejem alatt. A mellkasomban megmaradt a kellemetlen fájdalom, emiatt továbbra is letargikus állapotban voltam. Feltápászkodtam és keresve az egyensúlyom lépkedtem az asztalhoz.

-          Jó reggelt! – James mosolyogva csókolta meg a homlokom. – Éhes vagy?

-          Nem igazán. - Tényleg nem voltam az.

-          Azért próbálj meg enni valamit.

-          Később. De köszönöm! – Magamra erőltettem egy mosolyt és a fürdőbe indultam.

Zuhanyzás közben még párszor rám jött a sírhatnék, inkább itt, mint James előtt. Megtörölközve a szobába indultam. Magamra vettem James egyik pólóját és egy alsóneműt. Az ágyra nézve egyértelműen éreztem, hogy ott a helyem. Bekuckóztam és továbbra is küzdöttem a lelkiismeretemmel. James belépett a szobába és leült mellém.