Storm in our hearts

T W E N T Y ONE

DEAN

-Kurvára elegem van belőled, vágod?-rontottam be Jason szobájába.

-Tesó... húzz el! Semmi kedvem veled vagy az idegesítő nővéremmel csevegni.-pakolászni kezdett, viszont én még rohadtul nem végeztem.

-Mondd már el, hogy neked mi a faszom bajod van? Folyamatosan keresztbeteszel neki, holott Laney a légynek nem ártana, nemhogy neked pedig a szaros kisöccse vagy, aki olyan gyűlölettel tud beszélni vele meg az egész családdal, hogy az elképesztő. Nem beszélve arról...-félbe lettem szakítva, de ő akkor még nem tudta, hogy attól idegesedek be a legjobban.

-Neked mi bajod van ember? Nem kérem a szent beszédet, semmi közünk egymáshoz. Kezdjetek egymással, amit akartok de engem hagyjatok ki ebből. Kösz!-odamentem hozzá és a szekrényhez toltam.

-Nekem azt mondasz, amit akarsz, de Laney rohadtul nem érdemli ezt. És ha mégegyszer a szavamba vágsz, azt nem köszönöd meg!-kicsit alakított az arckifejezésén, de a pillanat hevében nem tudtam megmondani, hogy mit is érezhetett.
-Komoly problémáid vannak Jason, amiket másokon vezetsz le, de ajánlom, hogy ne Delaney-t találd meg ezzel. Az egyetlen testvéredet szidod, mintha valami random kurva lenne. Tizen akárhány évesen én se voltam szent, de sose voltam ennyire undorítóan tiszteletlen sem az anyámmal, sem a testvéremmel.-fejeztem be a monológomat, jól belehajolva az aurájába, csak hogy hatásosabb legyen és célba érjen.

-Ja mert az apáddal igen?-és itt tört el a mécses.

-Kibaszottul ne vedd az apámat a szádra!-már lendítettem volna a kezem, de Laney időben, a kis hülye öccse szerencséjére megjelent.

-Dean, meg ne próbáld.-nézett rám halál komolyan. De akkora düh volt bennem, hogy tombolni tudtam volna.

-Nem Delaney. Nem tudja miket beszél, hogy mennyire megbánt másokat azzal, amit mond! Nem tudja.-kifakadtam, valószínűleg az apám említésének hatására.

-Mostmár kimehettek, baszd meg aztán hagyd ott, ahogy mások is szokták!-kacsintott egyet, de hirtelen minden haragom elszállt, összezavarodottan néztem Jason-re, aki csak bólogatott, majd Delaney-re, akinek könnyek gyűltek a szemében.

-Nem vagy fair Jason. Kurvára nem.-ment ki a lány a szobából.

-Rohadj meg.-mondtam halkan ennek az ostobának és Laney után mentem. Ekkor esett le, hogy miért is nem fekszik le kapcsolaton kívűl és az, hogy miért volt olyan távolságtartó elég sokáig.

A lány magára zárta az ajtót és engem meg kint hagyott. Köszi, cuki volt! De amennyire hajthatatlan, makacs és önfejű és ezeknek az összes létező szinonimái...

-Delaney engedj be! Csak beszéljünk pár szót és itt sem vagyok!-tíz perc után végre kinyitotta, de amit láttam az meglepett. Delaney sírt, ami nem túl gyakori, ezért is hamar a karjaimba zártam.
-Mondd el mi a baj Laney-m! Engedd, hogy segítsek!-próbáltam kihúzni belőle, hátha attól jobban érzi magát, de csak álltunk és zokogott. Pár perc után az ágyhoz húztam és úgy öleltem át, de nem nagyon enyhült a sírása.

-Dean én nem..-szólalt meg egy idő után. Fogalmam sincs hogy értette, de csak tovább simogattam, hogy megnyugodjon. Nem volt jó így látni. Illetve sose gondoltam volna, hogy valaha a szemem előtt fog így összetörni.