Másvilág

1. Fejezet

A fekete eget egy erős fénysugár szelte át hirtelen, ami akár csak egy pillanatra is, de kioltotta a csillagok halvány fényét. A fény egy űrhajótól származott, ami a fénysebességnél is gyorsabban zúgott el az égen, a nekünk szokatlanul közeli bolygóktól nem messze. Amint eltűnt az űr sötétjében visszaállt az a nyugalmas látkép, és az égitestek ismét átvették az uralmat.

„Vajon hányan nézik most úgy, az eget, mint én? Vajon hányan gondolkoznak ugyan azon, amin most én? Van egyáltalán még egy olyan szerencsétlen, mint én?" – Ezek jártak annak a fejében, aki most a kicsit sem üres égboltot figyelte, és a hatalmas bolygókat vizsgálta.

Ott, ha valaki felnézett az égre, nem érezte magát egyedül. Az égbolt tele volt kisebb-nagyobb égitesttel és mellettük csak így körítésként ott ragyogott sokmillió csillag.

Ha az ember felnézett, mintha egy barokk templomban találta volna magát: elárasztotta a fény és a pompa és nem tudott mást tenni, mint elámulni. A hatalmas, csicsás égbolt azonban elgondolkoztatta az embert: hogy alakult ki mindez? Hogy marad egybe? Kell, hogy legyen itt valami turpisság.

Az eget kémlelő fiú is a gondolataiba mélyedt. Ahogy a szemében egyre fényesebben ragyogtak a csillagok, ő egyre inkább egyedül érezte magát, és azt kívánta bárcsak ne élne.

Amikor fekete szemeit a környezetére vezette és a magas betonkerítés tetejét védő szögesdrótot figyelte teljesen elment a kedve az élettől. Úgy érezte, sosem szabadulhat már, és ez még jobban elkeserítette. Úgy érezte, nincs értelme ennek a szenvedésnek.

Ha még egy hetet ott kellett volna töltenie, megőrült volna. Senki nem szólt hozzá a szükségesnél többet, és senkivel nem tudta megosztani a problémáját. Néha még a falnak is beszélt, de nem látta értelmét. Úgy érezte, egy hatalmas lyuk van benne, amit nem tud betölteni. Nem tud betölteni semmivel, akármit tesz, akármire gondol. És ezt megunta.

Megunt próbálkozni, hogy mi jó, és mi nem. Megunt gondolkozni, hogy mégis mi legyen. Az a sok év semmittevés kiürítette. Már nem érzett semmit és nem is akart. Feleslegesnek és értelmetlennek tartotta a létezést.

Nem is tétlenkedett sokat, a kopott udvar közepén álló ironikusan zöldellő fához ment és felmászott rá. A kezén lévő bilincsek ezt nem könnyítették meg, de a fekete hajú fiú egyszerűen megoldotta a problémát.

A kezét megkötő fémdarabok alatt már egy ideje vérzett a keze és a vérből folyamatosan egy fekete folyadék vált ki. A fiú ezt a folyadékot az elméjével a fához irányította és lépcsőfokokat alakított belőle. Amint az anyag megszilárdult, könnyedén fel tudott mászni. Ugyan ezzel a technikával egy kötelet készített és a szeme lehunyásával eldöntötte, hogy most végez azzal a szenvedéssel, amit életnek neveznek.

– Michael, mit művelsz? – A fiú szemei kipattantak és zavaros, sötét tekintetét a tőle nem messze álló férfire vezette. A férfinek acélszürke haja és szemei voltak és általában szigorú arca most ellazult.

Maga a kérdés nem volt számonkérő, sem szidalmazó, inkább kedves és kíváncsi hangvételű volt.

– Megölöm magam. – Válaszolt a fiú egy kis idő után, olyan hangnemben, mintha azt kérdezné: nem egyértelmű? – Nem bírom tovább. – Lehajtotta a fejét és újra lehunyta a szemeit. Már el is rugaszkodott volna, de a férfi ismét megszólalt.

– Pont most? – Továbbra is kíváncsian kérdezett. A fiú ismét felnyitotta keserűséggel telt szemét és értetlenül nézett az acélszürke szempárba.

– Mikor máskor? – Nem értette a kérdést.

– Nem érdekel, mit hoz a holnap? – A férfi tett egy lépést a fiatal felé.