Másvilág

21. Fejezet

A katonák már akkor a tornatermekben edzettek, amikor a nap még csak az égbolt alját súrolta. Az égitest álmos fénye aranyra változtatott mindent, amivel csak találkozott és melegséggel árasztotta el a szemlélőt. Így hát a szemlélő fáradt íriszei pont olyan színben pompáztak, mint az előtte elterülő sárgás táj.

– Olivia! Már megint nem figyelsz? Ötven fekvő! – A lány, aki eddig az ablakon bámult ki, Sophia hangjára egyből lement fekvőtámaszba és már végezte is a karhajlítás-nyújtásokat.

Az alacsony nő is észrevette, hogy Olivia aznap reggel fejben teljesen máshol járt. Már harmadjára bűntette fekvőkkel, pedig még csak pár perce kezdték az edzést. A feje ingatásával vette le szemeit a fekete hajú lányról, és inkább ismertette az osztaggal az aznapi teendőket.

Az aznapi program csak annyiban tért el a gyakornokok napirendjétől, hogy magasabb szinten, keményebben edzettek.

Nap végére sokak szenvedtek izomlázzal, de még pihenni sem volt idejük, hiszen alig hunyták le a szemüket este, máris reggel volt és kezdődött minden elölről. Voltak, akik titokban kávéval vagy energiaitallal próbálták pótolni a hiányzó pihenést, de az sem segített mindig és csak az egészségüket rombolták vele.

Olivia esetében ez a fárasztó napirend meg lett még spékelve a tudattal, hogy Michael ott van. Többször látta már a folyosókon, de a beavatás napja óta nem tudott vele egy szót sem váltani, pedig próbálkozott. Úgy tűnt, hogy a fiú kerüli őt és ez gyanakvásra adott okot.

És minél többet morfondírozott azon, hogy hogyan közelíthetné meg, annál kevesebbet aludt és annál kevésbé tudott figyelni. Tudta, hogy ez nem fog működni hosszútávon, így elhatározta, hogy valamikor a közeljövőben mindenképp beszélni fog Michaellel.

Éppen azt tervelte, hogy hogyan fogja utolérni, amikor kivágódott a tornaterem ajtaja és maga a tábornagy zúgott be rajta. Mindenki vigyázba vágta magát és kíváncsian figyelték, hogy minek köszönhetik a látogatást.

– Olivia itt van? – A neve hallatán a lány előlépett. – Beszélnünk kell. – Intett és kisétált az ajtón. A fekete hajú lány egy gyors pillantást vetett a megszeppent társaira, majd követte a magas férfit egészen egy irodáig.

Alan kinyitotta az ajtót, és intett a lánynak, hogy üljön le a bent lévő székre. Ahogy Olivia helyet foglalt a férfi elé állt és egy adatokkal teli papírt tolt a lány elé.

– Tudsz még róla valamit azon kívül, mint amit a jelentésbe írtál? – Alan szűk szemei szigorúan vizsgálták a zavarodott lány arcát. Olivia előtt a lapon annak a személynek az adatai voltak, aki után még Michaellel nyomozott.

– Mindent leírtam, amit csak tudtam. – A lány értetlenkedve nézett Alan szürke íriszeibe.

– És Michael is?

– Gondolom. A nyomozás után nem beszéltünk róla, de ha ennyire fontos, kérdezze meg őt.

– Nem tudom megkérdezni, ezért kerestelek téged.

– Hogyhogy nem? Hiszen... .

– Michael nem jelent meg a vizsgáin, és nem tudni hol van. A vizsgaidőszak óta mintha megszűnt volna létezni. Senki nem látta sehol, és a rendszerben sincs azóta róla semmilyen adat. – Olivia még jobban összezavarodott. Annyira, hogy egy szó nem jött ki a száján.

„Akkor, hogy lehetséges ez?" – gondolta, miközben próbálta felfogni az előbb hallottakat. „De hiszen én láttam. Az biztosan ő volt, semmi kétség..."

– Mivel Michael elérhetetlen, csak te tudsz segíteni.

– Mégis miben? – Olivia amint felfogta, hogy milyen hisztérikus hangnemben kérdezett vissza, a szája elé kapta a kezét és riadtan figyelte Alan reakcióját. A tábornagy szigorú arca ellágyult.