Másvilág

12. Fejezet

„Csak egy nap a többi közül." - Ezzel a gondolattal lépett ki Olivia az ajtón és indult el az iskolába. Igaz, hogy voltak tervei, hogy miket kell megcsinálni aznap, de nem volt semmi kedve hozzá.

A szokásos laptoptáska most kivételesen húzta a vállát, és a szemei is le akartak csukódni, hiába futott reggel egy kört és vett utána egy hideg zuhanyt. Maga sem értette, hogy miért ilyen fáradt, de hát nem tudott mit tenni, be kellett mennie.

Egész nap rendesen küzdött, hogy ne aludjon el és több kávét is megivott, de nem használt szinte semmit. Még akkor sem ment haza, amikor a védőnő is elküldte, hogy pihenje ki magát.

Fontos dolga volt aznap: oda kellett adnia a bizonyítékokat a tábornagynak. És ezért még a saját edzése után is ott maradt, hogy beszélhessen Alannal.

- Szia! - Szólította meg valaki, amint belépett a tornacsarnokba. Olivia megpördült és azzal a mélyfekete szempárral találta szembe magát.

- Szia. - Fáradtan köszönt vissza és ment is volna a saját dolgára, de Michael szóval tartotta.

- Nem tűnsz valami frissnek. Ezek szerint nem vagy hozzászokva az éjfélig fentmaradáshoz.

- Nem azzal van a baj. - Válaszolt a lány, miután helyet foglalt a lelátón. - Másnap programom volt és ezért nem tudtam kialudni magam.

- Akkor remélem ma nincs több programod, mert jobban hasonlítasz egy zombira, mint egy fejlett világ lakójára. - Nevetett Michael, majd intett és elment átöltözni. Pár perccel később lépett be a helyiségbe a tábornagy és mint mindig, most is egy szigorú kifejezés ült az arcán.

- Erőt egészséget! - Köszönt fennhangon Olivia, mire Alan odakapta a fejét.

- Erőt egészséget. - Bólintott, majd a lányhoz ment. - Hogy ment a megbízás?

- Volt egy-két bökkenő és csak a szerencsén múlt, de megcsináltuk. Ezt találtuk, valószínűleg az egyik elrabolt lányé lehet. - Nyújtotta át a fekete hajú a törött riasztó szerkentyűt. - A beszélgetést meg a telefonomon rögzítettem. - Nyújtotta át a repedezett készüléket a lány. - Az óta már vettem egy másikat, szóval elviheti, ha gondolja. - Magyarázott egy ásítás keretében. A tábornagy bólogatva vette át az eszközöket.

- Köszönöm. A pénzt az iskola számlájáról fogom átutalni.

- Köszönöm szépen! - Olivia ismét tisztelgett, majd összeszedte a cuccait és elindult hazafelé.

Arra azonban nem számított, hogy pont akkor szakad le az ég, amikor ő épp ki akarna lépni az iskola területéről.

Az egész napos fáradsága miatt még esernyőt is elfelejtett magával vinni, így teljesen tanácstalanul toporgott az aulában. Gondolta, megvárja, amíg eláll az eső, de egy óra elteltével is úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.

Mellette szállingóztak kifelé az emberek, a színes esernyőjükkel, de mindenki csak egy sajnálkozó pillantás vetett rá, aztán továbbállt. Ez normál esetben felzaklatta volna a lányt, de most úgy gondolta igazuk volt. Bárcsak jönne valaki, aki kisegíti ebből a helyzetből.

Pont, mikor ez utóbbi átsuhant a fején, belépett az ajtón egy barna hajú, zöld szemű, nevetségesen jóképű fiatalember. Ránézésre idősebb volt, mint Olivia így a lány a már elballagott kategóriába sorolta. Nem is foglalkozott volna vele többet, de a szigorú fűzöld szemek vonzották a tekintetét.

Nem akarta megbámulni, de egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Úgy tűnt, ezt a fiú is észrevette, mert keskeny vágású szemeit a lányra emelte. Nem szólt semmit, hanem pár pillantás után elfordult és továbbment a saját dolgára. Olivia nem teljesen értette sem a saját, sem a fiú reakcióját, ezért gyorsan el is hessegette a gondolatot, miszerint az a fiú mekkora nőcsábász lehet. Ebben segített Michael is, aki épp akkor tűnt fel a folyosó végén és amint meglátta a lányt, odasietett hozzá.