Másvilág

18. Fejezet

– Én vagyok a következő. – Lépett előre a férfi, maga mögött hagyva döbbent feleségét.

– Tábornagyúr?! – Olivia teljesen elképedt és hátrébb lépett pár lépést.

– Ne félj, Olivia, nem foglak bántani. Csak kíváncsi vagyok, milyen szinten vagy. – A férfi csinált pár bemelegítő mozdulatot és a kabátját ledobva állt a lány elé. – Csak ügyesen. – Megpaskolta a fekete tincsekkel fedett fejet, majd hátrált és felvette a kezdő pózt.

– Alan, nem lesz ez egy kicsit igazságtalan? – Hallatszott Elise tétova hangja, de a férfi ügyet sem vetett rá.

– Gyerünk Olivia, lássuk mit tudsz.

– Képviselet nélkül?

– Úgy van. – Bólogatott a tábornagy. A lány kicsit hezitált, de aztán szembe állt a férfivel.

– Mehet! – Ahogy elhangzott az indító szó Sophia szájából, Alan már támadt is. Ökle erős védekezéssel találkozott, de a támadások sokasodásával ez egyre csökkent.

– Ne hagy magad, Olivia! – Kiáltott Elise aggodalmasan. Pontosan tudta, hogy Alan milyen kemény a különleges osztag tagjaival, így nagyon féltette a frissen érkező lányt. Olivia azonban nem volt olyan, akit ennyire félteni kellett volna. Még egy csomó trükk volt a tarsolyában, amik mind bemutatásra vártak.

Két rúgás közötti szünetet kihasználva, a lány a férfi felé ugrott, megragadta a vállát, és átfordult, hogy a lábai a nyakát szorítsák. Ez meglepetésként érte Alant, de gyorsan kiszabadult és jól behúzott neki. Olivia egy fájdalmas nyögést hallatott, de nem adta fel.

Ütésekkel és rúgásokkal záporozta a tábornagy testét, amíg azon gondolkozott, hogy mivel tehetne egy kis előnyre szert. Hiába ugrott többször is Alan nyakába vagy hátára, egyszerűen nem tudta kibillenteni az egyensúlyából az erős férfit. A tábornagy pedig nem ilyen technikákat használt. Ő gáncsokkal küldte többször is földre a lányt, aki minden alkalommal felállt, mindegy mennyire fájt az esés.

Olivia többször is próbálkozott magával húzni a gáncs után a férfit, de annak csak az lett a vége, hogy a ruháján csüngött. Olyankor Alan meg is engedett magának egy halk kuncogást, ami csak még jobban felidegesítette a lányt.

Hiába a hosszú küzdelem, mindig Olivia végezte a tatamin, mindegy mivel próbálkozott, és ez nagyon felhúzta.

– Állj fel, még nincs vége. – Vigyorgott Alan most is a lány arcába.

– Feladom. – Nyöszörgött a lány, elterülve, miközben próbálta csillapítani heves szívverését.

– Jól van. – A tábornagy megpaskolta a lány fejét. – Ügyes voltál. Akár Michaellel is felvehetnéd a versenyt. Bár nem ígérem, hogy győzni is fogsz. – Nevetett a férfi. A lány hasonlóan tett. Olivia még érdeklődött volna a fiú után, de mivel Alan Sophiával kezdett el beszélgetni, inkább nem kérdezősködött.

A lány a gondolataiba mélyedve sétált a szobája felé. Annyira el volt veszve, hogy észre sem vette, hogy valaki van a szobában, csak ledobta a csomagját az egyik ágyra, és rároskadt.

– Olivia? – Hallatszott egy ismerős hang, mire a fekete hajú felkapta a fejét és egyből egy fintor jelent meg az arcán.

– Sarah? – Kérdezte felháborodottan, a tűzvörös szemekbe bámulva. Undorral ejtette ki a nevet, de legnagyobb meglepődésére, a lány nem úgy reagált, ahogy már megszokta.

– Szia! – Köszönt egy kedves mosolyra húzva tűzvörös ajkait.

– Téged meg mi lelt? – Olivia döbbenten bámult a vörös hajú lányra, akinek most le kellett volna ordítania a fejét, hogy mégis mit képzel magáról, hogy egy szobában vannak, és hogy mer ránézni azokkal a csipás szemeivel.