Másvilág

11. Fejezet

A levegő lehűlésével együtt a déli napsugár sem olyan vakító már, így sokan próbálják kiélvezni a halvány fényt. Vannak, akik a téli napokra táraznak be D-vitaminból, vannak, akik a lehűlést élvezik, és vannak, akik csak azért jöttek ki, mert muszáj volt. Mindenesetre, a belváros minden parkja hemzsegett az emberektől és nehéz volt eljutni A-ból B-be.

Olivia jelenleg a közlekedés nehézségeit tapasztalta meg, mivel az esküvőiruhaszalon a belváros másik végén volt.

A két lány azt beszélte meg, hogy majd ott találkoznak, mert Carolnak előtte dolga van, így a fekete hajú most egyedül bámulta a rengeteg embert, akik ellepték az utcákat.

– Olivia! – Hallotta meg a szőke lány hangját az egyik épület elől. Odasietett hozzá és egy kedves mosollyal köszöntötte.

– Szia.

– Istenem! Hogy nézel ki? Mennyit aludtál te az éjszaka? – Carol a szája elé kapta a kezét és teljesen lesápadt.

– Éjszaka semmit. Reggel tudtam csak aludni egy pár órát.

– Jaj, Olivia! Ennél többet vártam tőled! – Morgolódott a szőke lány, és elkezdett a táskájában kotorászni. Végül diadalmasan mutatott fel egy korrektort. – Ekkora táskákkal a szemed alatt megijednek tőled a ruhák. – Olivia felnevetett. – Na, hajolj le, mert nem érlek fel. – Olivia úgy tett, ahogy Carol mondta, a szőke hajú meg secperc alatt eltűntette a Gucci táskákat a különleges szemek alól. – Így ni. Így talán még könnyebb is lesz ruhát találni, mert nem futnak el. – A fekete hajú ismét felnevetett, majd követte Carolt a szalonba.

Ahogy beléptek, Olivia egy ismerős arcot vélt felfedezni. A fehér ruhatömeg között csak úgy virított az a kék hajkorona, ami a magas fiú arcát is félig eltakarta.

Ahogy belépett a két lány, a jelenlévő asszisztensek kedélyesen köszöntötték őket, majd mindegyik a saját dolgára ment.

– Egy perc és jövök. – Kiáltott oda nekik egy barna hajú lány, aki épp Lewissal, a kék hajkorona tulajdonosával beszélgetett. – Ha nem lesz jó hozd vissza, és adok egy másikat.

– Oké, köszönöm szépen. – Bólogatott Lewis, és a kezébe vette azt a fehér ruhát, amit az eladó nyújtott neki. – Szia, Emma! – Intett és kilépett a boltból. Az Emma nevezetű asszisztens integetett a fiúnak, majd a jövevények felé fordult.

– Szép napot! Segíthetek valamiben?

– Igen! – Lépett előrébb Carol. – Egy ruhát szeretnénk a szalagavatóra. Oliviának nincs elképzelése, de nekem van pár ötletem. – Az eladó lány egy kicsit meglepődött a szőke lelkesedésén, de aztán csak bólogatva hallgatta végig, hogy pontosan mire gondolt.

– Akkor azt mondod, hogy egy ilyesmi állna jól neki? – Emma előhozott egy ruhát és felmutatta.

– Igen! – Carol csillogó szemekkel vizsgálta meg a fehér ruhát. – Ez tökéletes! Olivia, menj gyorsan és vedd fel! – Az öltözők felé kezdte el tuszkolni szegény lányt, akit még a rengeteg ruha látványa is leblokkolt nem, hogy még fel is próbálja őket.

De hát nem tudott mit tenni. Nem akarta lelombozni a szőkét, aki úgy viselkedett, mint egy naiv kiskutya, ami nem tudja, hogy működik a világ.

– Gyönyörű! Egyszerűen gyönyörű! – Lelkendezett Carol az ötödik ruha után is pont ugyan úgy, mint az elsőnél.

– Igazad van! Van valami, ami nem néz ki jól rajta? – Úgy tűnt Emma is megfertőződött, mert a kezében egy nagy ruhakupaccal, csillogó szemekkel figyelte Oliviát, aki kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Olyan volt, minta egy öltöztethető baba lenne. – Melyiket próbálja még fel? – Emelte fel a habos-babos kupacot Emma, mire Carol egyből oda ugrott. Meg sem nézte rendesen a ruhákat, csak dobálta őket Olivia kezébe, hogy vegye fel.