Furcsa egy barátság

20.rész

Egy hónappal később...

Stephanie

Már december van, és minden egyre rosszabb. Ezt Cameron is észrevette, mostanában távolságtartó vagyok, alig beszélünk és ha tudom lerázom, mind ez Connor miatt... Nem tudom hogy mondjam el Camnek, hogy szakítanunk kell. Megfog utálni, de nem tehetek mást, szívem szakad meg ha ebbe belegondolok, de képtelen vagyok ezt megtenni. Meg kell értenie.

Hét közepe van, az az szerda, és a héten nem láttam Cameron-t. Nem jött suliba, és James sem tud semmit. Nem ír vissza, nem veszi fel a telefont, és attól tartok ez az én hibám. James-el épp hazafelé tartunk, és látja rajtam, hogy feszült vagyok, de letudom egy "semmi"-vel.

-James, át hívnád ma Cameront hozzánk? Ne mond el neki, hogy én kértelek meg rá.

-Miért?

-Beszélnem kell vele, és nekem nem ír vissza, a telefont sem veszi fel.-legördül egy könnycsepp az arcomon. Nem hiszem el, hogy tényleg megteszem Connor miatt.

-Steph, mi van köztetek? Teljesen megváltoztatok. Mindketten.-parkol le a garázsunk előtt.

-Ez csak rám, és Cameron-ra tartozik. Kérlek hívd el.-ezzel ki szállok a kocsiból, bemegyek a házba és rohanok fel a szobámba.

A szüleim nemrég utaztak el két hétre valami munka miatt, most kell megtennem, vagy rájönnek mindenre.

...

Egész délután arra készültem, hogy is mondjam el Cameronnak, hogy nem lehetünk együtt. Hogy mondjam el neki mindazok után, hogy mellettem volt, segített és megmentett. Megint zokogok, szuper. Össze kell szednem magam, most hallom, hogy megérkezett motorral. Decemberbe. Veszélyesen él, és úgy érzem ez is csak miattam van. Meg mosom az arcom és kezdek vele valamit, hogy Cameron ne vegye észre, hogy sírtam.

Mély levegőt veszek, és lesétálok. Cameron a nappali közepén áll, mérgesnek tűnik.

-Szia Cameron.-köszönök neki, ahogy leérek a lépcsőn. Nem ölelem meg, tudom, hogy most nem vágyik erre.

-Szia.-ennyit mond, kerüli a tekintetemet. 

-Fel jössz?

-Muszáj?-és érzem. Érzem ahogy belülről kezdek megtörni, de vissza fogom a könnyeim.

-Kérlek.-bólint, és megindulunk felfelé. 

Cameron

Stephanie pontosan két hete furcsa. Két hete távolság tartó, kerül, és még csak beszélni se nagyon akar velem. A Connor szitu után minden tökéletes volt, Connor nem járt suliba, legalább is két hétig. És ekkor össze állt. Köze van a dologhoz, de hogy hogyan, arra még én sem tudtam rá jönni. A héten suliba sem volt kedvem menni, nem bírtam nézni, ahogy Steph egyre jobban levegőnek néz, és amikor megkérdezem mi a baj, még neki áll feljebb. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az üzeneteit, és nem is mentem nála. Már James is kiváncsiskodott, hogy mi történt közöttünk, mert ha esetleg a szüleik elutaznak, minden percem náluk töltöm, de nem most. Nem tudtam oda menni, nem tudom miért, rossz előérzetem van. Azonban ma rám írt, hogy menjek át, Steph nem lesz otthon, csinálunk egy fasza házibulit, de nem volt igaz. Steph otthon volt. aminek nem tudtam, örüljek vagy sem. Feszültnek néz ki, kicsit sem az a Stephanie, akit én szeretek. Fel mentünk a szobájába, mert beszélni akart, és most talán megtudhatom miért ilyen furcsa.

Leülök az ágyára, ő pedig velem szemben ül törökülésben.

-Cameron, miért nem írtál vagy hívtál vissza?-szemében megbánást látok.

-Te miért viselkedsz velem így?

-Miről beszélsz?-könnybe lábad a szeme.

-Nem érted? Két hete úgy viselkedsz velem mint egy vadidegennel, nem akarsz velem beszélni, nem akarsz velem egy légtérbe lenni, semmibe veszel. Két hete, amióta Connor vissza tért az iskolába...-lefolyik az első könnycsepp az arcán. Itt én vagyok az egyetlen, aki el kezdhetne sírni, de én nem sírok, soha.

-Cameron, nem erről van szó.

-Akkor mégis miről?-egyre ingerültebb vagyok, ezért távolabb húzódom tőle.

-Mi...-folynak a könnyei.-Mi nem lehetünk együtt.

-Tessék?-igazam volt. Rossz előérzet.

Stephanie

Mintha ki tépnék a szívemet és megsemmisítenék. Cameron nagyon dühös, és csalódott. az ágyam mellett járkál fel alá, arcát a kezébe temeti és újra leül, de nem néz rám.

-Nem szeretsz.-nem kérdezi, kijelenti. Mintha ez tényleg így lenne, de nem. Ő az én világom, és hogy neki is jobb legyen ezt meg kell tennem.

-Ez nem így van, Cameron én szeretlek.

-Mekkora kamu.-nevet fel szarkasztikusan és végre rám néz. A szemei könnyesek.-Ha szeretnél, ezt nem tennéd meg, miért csinálod ezt? Miért?

Nem tudok rá válaszolni, mintha egy hang sem tudna kijönni a torkomon, tovább folynak a könnyeim. Cameron feláll, és ki megy.

-Cameron kérlek állj meg, hadd magyarázzam meg.-futok és kiáltok utána. A nappaliba ott ül James, vagyis már áll de nem szól egy szót sem. Cameron meg áll, megfordul, mélyen a szemembe néz, és megint nehezen tudok megszólalni, de muszáj.-Cameron ezt miattad teszem, higgy nekem, kérlek.

-Miattam szakítasz velem? Mit csináltam rosszul, áruld el!-közelebb lép.-Csalódtam benned! Élhetsz most már boldogan Connorral, én nem állok az utatokba.-most már távolabb lép.-És én még elhittem, hogy szeretsz.-ezzel lezárta, és ott hagy. Végleg.

Össze estem, sírok. Nem tudok mást tenni. Nem tudok okos döntést hozni. És most tönkretettem. Őt is és magam is, de én most csak miatta aggódom, nem érdekel mi lesz velem, csak neki ne essen baja. James oda jön hozzám és megölel.

-James-mondogatom.-Ne haragudj rám kérlek.-mondom elcsukó hangon.-Meg kellett tennem.

-Shhh,-simogassa az arcom.-nincs semmi baj Stephanie, ne sírj. Figyelj rám.-oda fordítsa az arcom, hogy a szemébe tudjak nézni.-Mi az, hogy meg kellett tenned?

Nem bírom tovább...