Te Vagy A Családom ^Rengoku x Oc^

【1.Rész】

3 évvel később.

—A lábadat bentebb ragd!—Csapott rá lábára a pálcával.

—Jólvan, értettem előre is.—Forgatta meg szemeit a lány mire hátba vágták.

—Te csak ne merészelj ilyen stílusba beszélni a Mamáddal!—Emelte fel hangját mire kopogtak. —A mai órádnak vége. Legközelebb pedig figyelj a lépésekre.—Állt hátrébb mamája majd Manami egy gyors meghajlással már ment is ki a szobából.

Másnap.

—Manami! Jöjjön gyorsabban. Ebbe a tempóban nem fogunk egy hamar végezni a vásárlással.—Fogta meg karjánál Suki és elkezdte húzni magaután. Ugyanis a lánynak nem nagyon volt kedve a boltokat járni, sokkal inkább egy erdőben vagy egy réten gyakorolta volna a kardforgatást.

—Nem is értem ezt ,Suki.—Nézett körbe.—Apámnak csak annyit mondtam ,hogy csak pár dolgott akarok venni. Akkor te miért is jöttél el?—Vonta fel szemöldökét mivel már rég elfelejtette apja szavait.

—Azért ,hogy vigyázzak rád. Mivel Atsushi jól tudja ,hogy csak titokban gyakorolnál. Tudod jól ,hogy Ayame halála óta neked nem szabad kardot forgatnod.

—Aha,aha, értem. Ezt már évek óta tudom.—Vakarta meg tarkóját ,nem volt már semmi kedve a naphoz.—Uuu, menjünk oda! Olyan szép virágok vannak ott.—Csillantak meg szemei majd a szolgálónőt magaután rángatva nézték meg a szebbnél szebb virágokat.

—Ezek gyönyörűek!—Emelte fel a rózsaszín tulipánt majd Manami kapott az alkalmon.

—Elnézést asszonyom.—Ment oda az idős árushoz.—A barátnőm egyszerűen imádja a virágokat. És mivel ma van a születésnapja azt akarom ,hogy ez a nap különleges legyen neki. Megkérhetném arra önt ,hogy megmutatja neki az itteni összes virágot? És néhányat elajándékoz neki?—Nyújtotta oda titokban a pénzt utalva arra ,hogy előre kifizetti neki.

—Rendben van drágám.—Veregette meg a vállát majd mosolyogva oda ment a lányhoz.—Gyere beljebb aranyoskám, sokkal jobb dolgok is vannak itt mint ez az egy szál tulipán.—Manami még várt egy kicsit majd mikor Suki nem figyelt ,elfutott egy irányba.

—Ezaz! Végre szabad vagyok pár percre!—Mosolyodott el örömében.

—Manami!—Hallotta meg Bátyja hangját mire egyből elszált a boldogsága.

—Király. —Sóhajtott fel fájdalmasan majd újra futni kezdett.—Egyik kutya után jön a másik. Legalább 10 perc nyugalmat szerettem volna egyedül a kardommal. Mi jöhet még? —Ment el az állomásra ,hogy könnyedén eltudjon bújni. —Ez könnyebb volt mint gondoltam.—Nézett ki az egyik oszlop mögül mikor meglátta testvérét elmenni. Majd mikor megfordult volna, belé ütközött.—Á, Kazumi. Hogy vagy?—Mutatta neki kínos mosolyát.

—Elég legyen a futkorászásból. Megint szökni akarsz, szóval most haza megyünk.

—Majd ha piros hó esik az égből! Alig engedtek ki a napfényre. Most legalább kiélvezhetem a szabadságomat.—Távolodott el lassu léptekkel.

—Manami, ne merészelj megint futni. Különben levágom a lábaidat.—Vette ki tokjából kardját mire páran felfigyeltek.

—Ugyan... Az Akaike család úgyis a gyorsaságukról híres. Nyugodtan vágd le, ha tudod.—Indult el mire a bátya csak szemeit forgatta.

—Ezért még kapni fog otthon...—Ment utána majd egy jó kis fogócska után Manami testvére már kezdte elveszíteni a türelmét.

—Jaj, bocsánat uram.—Állt meg egy pillanatra a lány, ugyanis majdnem neki ment az egyik démon vadásznak. A férfi csak meglepetten nézett rá, nem is látta vagy érzékelte ,hogy valami közeledik felé.

—Manami! —Szólította meg dühösen a lányt mire ő a sárga hajú férfinak a kardjához nyúlt.

—Ezt elkérném egy pillanatra, köszönöm!—Vette ki tokjából a kardot és épphogy ki tudta hárítani Kazuma támadását. A démon vadász még mindig nem tudta hova tenni ezt. Elsőnek még csak békésen a vonathoz sétált majd egyszer csak két kardforgató harcol egymással. És mivel a lány el is vette a kardját, nem tudta leállítani őket. Bár meg kellett mondani a két testvér sebessége rendesen meglepte a férfit.

—Elég legyen a játszadozásból, Manami! Nem akarok jelenetet csinálni mindenki előtt.

—Mondja aki az előbb akarta levágni a lábaim. De ha már egy ilyen szép kard van a kezembe akkor miért nem játszhatnánk egyet. Talán az apánk végre újra elfogadna engem mint családtag.—Mondta neki mosolyogva mire Kazuma jobban szemügyre vette a kezében lévő kardott. De mielőtt megszólalhatott volna ,a lány már támadásba indult.

...

—Ti normálisak vagytok?!—Ütött rá az asztalra Atsushi.—Elloptatok egy kardot, veszélyeztetétek a civilek épségét és még jelenetet is rendeztetek ezzel szégyent hozva az Akaike családra!—Akadt ki az apjuk majd fiára nézett.—Manamiból ezt kinézem, de azt nem gondoltam volna ,hogy ebbe te is benne leszel. Azt mondtam neked ,hogy figyelj rá, nem azt ,hogy csináld vele a hülyeséget.

—Egyébként a kardot azt nem loptam el. Csak kölcsön vettem a férfitól. Meg amúgy se látott senki. Családi módon vívtuk meg a harcunkat, nem láttak szinte semmit.

—Téged meg mégis kikérdezett?—Nézett szemeibe dühösen. Szinte már kivájta volna a lelkét is a tekintettével.—1 hónapig szobafogság! Még a mamád engedéjével sem mehetsz sehova. —Mondta neki mire Manami össze fonta a karját és megforgatta a szemeit.

—Minek ide szobafogság ha soha nem engetsz ki a napvilágra?—Motyogta magában mire apja megint ráütött az asztalra.

—Ha bajod van akkor a szemembe mondjad!

—Hát legyen!—Fogyott el Manami tülerme is majd felállt és Atsushi szemébe nézett.—Már elegem van ,hogy folyton csak Kazumával foglalkozol! Én is a gyereked vagyok! Mióta anya meghalt csak a bajod van velem és nem engetsz ki soha se egyedül, nem harcolhatok és nem is mehetek vissza a hadtesthez! Mond már meg ,hogy mégis mi bajod van velem!

—A létezésed! Az a bajom ,hogy létezel!—Válaszolt neki idegesen az apja mire Manami arckifejezése megváltozott. —Most pedig menj a szobádba!—Utasította Atsushi mire a lány csak mély levegőt vett és elment.—Nem hiszem el...—Engedett el egy sóhajtást majd leült a székre.—Nézd meg, 19 éves és még mindig ott tartunk ,hogy szobafogságot adok neki.—Fogta meg fejét.

—Elkéne neki mondanod... talán akkor megértené és nem csinálna ilyen hülyeségeket.—Szólalt meg Kazuma is végül.

—Ó, mégis mit?

—Az okot arra ,hogy miért nem szabad elhagynia ezt a helyett. Tudod jól, hogy mennyire szereti a csatákat és a démon vadászatot.

—Ki van zárva. De ha megtudom ,hogy elmondtad neki akkor mindkettőtöket a föld alá ásom. Csak három év telt el azóta és még mindig nem tudtam feldogozni az akkori látványt. Manami nem tudhatja meg, mert akkor saját magával végezne.—Nézett rá fiára aki csak bólintott.

E-közben Manaminál.

—Nem hiszem el! Csak egyszer tudnám meg! Csak egyszer!— Dölt neki az ajtónak és próbálta lenyugtatni magát. Rá kis időre pedig asztalához ment. —Mégis mi történt a halálod napján, hogy apa teljesen megváltozott?—Vette kezébe anyja képét mire az megtürközte a hold fényeit. Manami ránézve albakára elmosolyodott.—"1 hónapig szobafogság!" —Utánozta apját majd fekete ruháját felvéve az balkahoz ment.—Mondod ezt egy olyan lánynak aki a szabadságra vágyik. —Vette fel maszkját és a lécet kivéve a helyéről elővette katanáját.—Akkor szellősztessük ki a fejünket egy kicsit.—Ugrott ki az ablakon majd a falu utcáit járva a démonok után ment.